A költő magának írja a verseket, vagy a gondolatatain, érzésein keresztül másoknak is üzeneteket közvetít?
A legtöbb versem egy gondolat vagy gondolatfoszlány kifejtése. Elsősorban önmagamnak írom, de amikor elkészülök egy verssel, prózával, akkor boldogan tárom mások elé, hiszen addigra kristályosodik bennem, hogy másoknak is üzenek általuk.

A szerzőnek is tud új üzenetet adni egy megírt mű?
Természetesen, ez sokszor van így! Könnyen lehet, hogy magamnak írom, hogy helyrerakjam a gondolataimat, dolgaimat, kusza elképzeléseimet. Valóban megviláglik olykor egy-egy összefüggés, ami már felvillant pár éve is, de néha ismétel a sors, hogy az ember lásson más aspektusból is.

Megváltozhat az életünk, ha minden nap egy-egy pozitív üzenetet olvasunk el?
Biztos vagyok abban, hogy igen, hiszen én is azzal a reménnyel írok, hogy aki olvassa a verseimet, az megtalálja bennük az értéket. De nemcsak az én írásaimban, hanem más művekkel is működik, főképp olyanokban, amelyek igazi értékeket rejtenek. Amivel „táplálkozunk” – főleg a reggeli, hajnali órákban – az meghatározza a napunkat. Abból tudunk adni, ami nekünk is van! Van egyfajta ősemlékezet, amihez hozzá tudunk nyúlni, és ez nem az író, költő privilégiuma, hanem mindenkié.

Mindig hajnalban írsz...
Kevés kivétellel minden nap négykor kelek. Örülök ezeknek a hajnali óráknak. Néha nehéz kikelni abból az álomlétből, kéjes, kellemes állapotból, amit egy puha ágy és a szerető társ melegsége jelent. Viszont mikor már a jobb lábamat lehelyeztem a földre és elindulok, lefő a kávé, elhelyezkedek a karosszékembe, amiben ott vannak az energiáim, a tegnapom, a holnapom. Érzem és tudom, hogy valami olyannal kezdem a napot, ami túlmutat rajtam, a racionális gondolkodásomon. Engedem, hogy az éjszakának a varázsa, az álomvilágból át- jöjjön valami olyasmi, ami segít érző embernek maradnom.

Ez nagyon mély lelki spirituális utazásnak hangzik.
Szeretem a spirituális kifejezést, bármennyire elcsépelődött a szó mostanában. Szeretek bíbelődni a szellemléttel, a lélekkel, szeretem hinni, érezni, tapasztalni, hogy többek vagyunk, mint test, bőr, inak, izomzat. Többre születtünk, mint elvégzendő fizikai feladat, mint kötelesség, búbánat, mint kényszerpályán menetelő, sorsát megírt bicegő, vánszorgó ember. Talán mi vagyunk Isten álma...

Sok versedben írsz arról, hogy a pozitív gondolatainknak teremtőereje van, amely kihat a jelenre és a jövőre is.
A pozitív életszemlélet segít mindannyiunknak, mert ha az életet „igenlem”, akkor arra mondok igent, hogy kaptam itt a földön egy szerepet. Botorság lenne erre nemet mondani, mert hiszem, hogy előbb-utóbb úgyis utolér. Fel kell vérteződni hittel, reménnyel, szeretettel és egyfajta tudással, ami sokkal mélyebb a tanulható tudásnál. Tapasztalom, hogy amikor használom ezt a tudást, utólag kiderül, hogy komoly szerepe volt abban a logikai láncolatban, ami meghatározta szinte az egész életemet.

Elhivatott tudatosságot érzek az életritmusodban. Ez áldott teher vagy sorsszerűség? Azt nem tudom, hogy felismerjük-e a sorsunkat! De te talán már felismerted, mert azon az ösvényen haladsz...
Szeretem ezt a szót, hogy talán! Nem szeretem kategorikusan kijelenteni, hogy ez így van, az meg úgy van! Ez nem bizonytalanság, hanem tér annak, hogy amit ma kijelentek, az az eddigi létezésemnek, tapasztalatomnak, egómnak – talán szellemlét suttogásának – a következménye. Azt érzem, ha kategorikusan fogalmazok, akkor lehet, hogy önmagamra zártam egyfajta kaput, holott az egész élet egy fejlődés. Folyamatosan változunk, nem szeretném magamra zárni a „mostot”. Nem a legerősebb győz, hanem aki változni, változtatni képes és tud is, ő fogja építeni a jövőt, mert ismeri az alkalmazkodás képességét.

Milyen Mészáros Károlyt szeretnél látni pár év múlva?
Olyat, aki kötöttségektől mentes és szabadabb. A mostanit még olyan bilincsek kötik, amiket ő rakott saját magára. Ezek régebben látszólagos biztonságot adtak, de kiderült, hogy sok fájdalmat okoztak. Szeretnék hitelessé válni, aki nemcsak arról beszél, hogy hogyan lehet szabadon, jól élni, hanem maga előtt is kristálytisztán látja, hogy minden nap, perc jó valamire. Tudom, hogy a miértjeimre mindig megvolt a válasz és nem is biztos, hogy már föl kell tennem, hiszen az életem igazolja, hogy éppen ott tartok, ahol tarthatok.

Fotó: Bazánth Ivola fotóművész

Gyógyhír Magazin