Óriási alakításaid vannak a színházakban, de manapság a fiatalabbak inkább a Munkaügyekből, a Keresztanyuból ismernek. Zavar ez a kettősség?
Ó nem, a tévésorozatok, amiket említettél, egyszerű játékot jelentenek a színész számára, bár kemény munka, mert nagyon megterhelő minden forgatás, és ugyanúgy szöveget kell tanulni, de az mégsem színház. Azt látom, hogy sok fiatal van a nézőtéren, nem aggódom amiatt, hogy nem jutnak el hozzájuk fontos, komoly darabok, vagy éppen igényes szórakozást nyújtó komédiák. A Tháliában most öt darabban játszom, a Rózsavölgyi Szalonban háromban. Az Orlai Produkcióban pedig a Jaj, Nagyi! sírós-nevetős darabban játszom. Nincs sem kedvenc szerepem, sem kedvenc virágom, mindig azt szeretem, amivel az élet megkínál.  

Olvasóink jól tudják, hogy úgy ötven fölött már mindig fáj valami. Azonban úgy tűnik, a színészeken kevésbé fog az idő.
Pedig múlik az, bizony, és ez a szakma különösen sokat kivesz az emberből. A felfordult napirend, az esti munka, a késői elalvás nem tesz jót a szervezetnek. Szerencsések, akik jó géneket örökölnek, de amire mindenképp szükség van az az, hogy az ember meg tudja őrizni a gyermeki kíváncsiságát, a játékkedvét, ameddig csak lehet.

Hogy néz ki egy napod?
Iszonyúan. Reggeltől estig mindig van valami. Délelőtt tíztől kettőig próba van, ha nincs délután is előadásom, akkor picit tudok pihenni, de szinte minden este játszom. Ha forgatok, akkor hajnali kelés van, gyakran reggel négykor indul a nap, a napi felvételek után bevisznek a színházba a próbára és aztán este megint színpadon vagyok. Mire ágyba kerülök, sokszor azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Koromnál fogva nehezen alszom sajnos, három óra alvás után felébredek, és akkor jön a küszködés, hogy hogyan aludjak vissza. Aztán reggel hatkor meghallgatom a híreket és utána tudnék még egy jót aludni, de akkor már hamarosan kelni kell. Most nincs próbaidőszakom, majd márciusban kezdjük próbálni a Mesterkurzust, amely egy monodráma és Maria Callas számvetése az eltelt évekről, évtizedekről, a művészetről és az emberről.

Néha egy-egy nyilatkozatban említetted, hogy lassan befejezed. Szerencsére nem úgy tűnik, hogy ez bekövetkezne.
A jelenleg menő darabok már száz fölötti előadásokat értek meg, és még mindig telt házzal mennek. Hacsak nem történik velem valami, nem hagynám cserben a kollégáimat, nem tudnám kimondani, hogy holnaptól nem jövök. Újat már nem nagyon vállalok, csak az anyaszínházamban, a Tháliában, ahol szerződött tag vagyok, de ott is mindig olyan szerepet keresnek nekem, amit fizikailag bírok, a memóriámmal pedig szerencsére semmi gond nincs.  

A tanulásban segít, végszavazik valaki?
Nem, dehogy. Általában egyedül tanulok, ha bonyolultabb vagy nehezebb a szöveg, akkor meg szoktam kérni azt a hölgyet, aki az előadást súgni fogja, hogy üljünk össze és vegyük át együtt, hogy ne legyen benne hiba. De valójában a szöveg a próbák alatt épül be és mélyül el a színészben. Az egész egyszer csak úgy megragad.

Hogy szoktál kikapcsolódni?
Nincs ilyen, én a színpadon kapcsolódom ki, nem is ismerem ezt a szót, hogy kikapcsolódás. Munkával, színházzal telnek a napok, az évek, egyet pislogunk és azt mondjuk, már megint itt a Karácsony.

Ha már itt tartunk, kiket látsz vendégül, mit sütsz-főzöl az ünnepre?
Dehogy sütök-főzök, ilyesmire nincs időm, de energiám sem. Volt egy unokabátyám, akit sajnos elvesztettünk, az ő családjával szoktam az ünnepeket tölteni. Ha nincs is idő sok mindenre, tudom, hogy figyelemmel követed, hogy milyen könyvek jelennek meg, azokból sokat olvasol, és moziba is jársz.   Sok mindent le lehet már tölteni, de el is megyek egy-egy filmre. Nagyon érdekelt Reisz Gábor alkotása, a Magyarázat mindenre. Egy volt tanítványommal elmentünk, és a Puskin Moziban megnéztük. Hihetetlenül jó volt, remek filmnek tartom, van mondanivalója, üzenete, jó ritmusban van megvágva, jók a színészi játékok, és nagyon hűen tükrözi a mai viszonyokat. Nagyon tanulságos.

Vincze Kinga

Fotó: RTL

Gyógyhír Magazin