Írói életműve ellentmondásos: darabjait léhának és felületesnek ítélte számos kritikusa, bár azt mindenki elismerte, hogy színi hatás és szórakoztatás szempontjából tökéletesek. Ugyanígy személyisége is erősen megosztotta a kortársakat: körülrajongott társasági ember volt, akiből dőltek a jó mondások, de cinikus és gonoszkodó természetével sokakat megbántott.

Párkapcsolataiban is távol állt tőle a harmónia: uralkodó hajlamú, féltékenykedő zsarnok volt, huzamosabb együttélésre képtelen, aki aktuális partnereit állandóan piszkálta és gyakran meg is verte – ám a nők ennek ellenére rajongtak érte, és mindent megbocsátottak neki, mert karizmatikus, vonzó egyéniség volt és szentimentális ellágyulással tudott bocsánatért esedezni.

Hipochonder és babonás volt 

Molnár életmódja olyan volt, mint legtöbb színpadi hőséé: beleszületett a jómódba, a polgári jólét, kényelem és elegancia számára természetes volt. Édesapja, Neumann Mór jóhírű orvos volt, sebész és gyomorspecialista. Belvárosi lakásukban sok titokzatos, kék-zöld színű orvosi üvegcse állt, nemcsak az apa hivatása, de az édesanya, Wallfisch Jozefa állandó betegeskedése miatt is, aki fiatalon, 38 évesen hunyt el.

A betegség és az orvoslás állandó téma volt otthon, ennek tulajdonítják, hogy Molnár később nagy hipochonder lett, aki rettegett a betegségektől, a fájdalomtól és legfőképpen a haláltól.

Laikusként figyelemmel kísérte a modern orvostudomány fejlődését, de az okkultizmus is ugyanúgy érdekelte. Rendkívül babonás volt, sosem ment át az utca túloldalára és hitt a számmisztikában is. Bár nagy vagyona volt, de sosem írt végrendeletet, mert az volt a meggyőződése, hogy azzal siettetné saját halálát.

Nagyon adott a külsejére: drága és tökéletesen szabott öltönyöket viselt, valamint húszéves korától kezdve az elmaradhatatlan monoklit, amellyel előkelőségét kívánta hangsúlyozni. Nagy ínyenc hírében állt, szerette a finom fogásokat és a drága vörösborokat, a különleges, török cigarettákat. Nemcsak enni, de főzni is szeretett és állítólag tudott is. Életelve volt az élvezet és a luxus.

Végigkísérte a depresszió

Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen kiváltságos életet élő embernek semmi gondja nem akad, de az igazság az, hogy Molnárt egész életében végigkísérte az erős szorongás és a depresszió.

Rendkívül hiú ember volt, akinek állandó megerősítésre, szüntelen sikerekre és ünneplésre volt szüksége – ha ez elmaradt, súlyos lelkibeteg lett.

Első apósa, Vészi József, a Budapesti Napló főszerkesztője konkrétan elmebajra gyanakodott, és rábeszélte vejét, hogy a tébolydában vizsgáltassa ki magát.

Nem csoda, hiszen leányát, a tehetséges festőnő Vészi Margitot Molnár negyedik hónapos terhesen úgy megverte, hogy a fiatalasszony vérző orral és eltört ujjal menekült vissza a szüleihez. Ám az agresszív jeleneteket állandó önvád és megbánás követte az ifjú férj részéről, és szűnni nem akaró fogadkozás, hogy soha többet ilyet nem csinál.

Margit többször meg is bocsátott neki és újrakezdték a házasságot, amit Vészi József érthető aggodalommal figyelt.

Molnár így írta le a sógornőjének, Vészi Jolánnak szóló levelében a tébolydás esetet: „Édesapád kívánságára már kétszer voltam dr. Salgónál, a tébolyda direktoránál. Te tudni fogod, hogy én, aki bíztam abban, hogy egészséges lélek vagyok, jó idegrendszer, most egy kicsit nagyon rosszul lettem erre a gondolatra (…) édesapád ragaszkodása ehhez az ötletéhez felforgatta a lelkem nyugalmát. Azt mondtam magamban: ha egy sokat tapasztalt, okos, öreg ember ezt ilyen szívósan követeli, talán mégis van benne valami. (…) De szerencsére úgy lett, ahogy én azelőtt, mielőtt édesapád nyugtalanná tett volna, tudtam. Az orvos egyszerűen kinevetett.”

Mentális betegséggel élt

Ám mégis lehetett valami igazsága Vészinek, mert a mentális betegség jelei rendre megmutatkoztak Molnár Ferenc életútján. 1909-ben idegösszeomlást kapott és hónapokra szanatóriumba került, amikor – az egyébként máig legnagyobb hatású és a mai napig is játszott – darabja, a Liliom az első bemutatón megbukott.

Vészi Margittól lehetett tudni, hogy a férje többször is megkísérelt öngyilkosságot: egy alkalomról még a nagyközönség is értesült. 1911-ben az Újság című korabeli pletykalap írta meg, hogy Molnár Ferenc nagy adag altatóval akart véget vetni az életének és a Pajor Szanatóriumban kezelik.

Az ügy hátterében szerelmi bánat állt: Molnár ebben az időben sikerrel ostromolta meg Varsányi Irén színésznőt, az asszony majdnem otthagyta érte a férjét – sőt, a két férfi párbajozott is – ám végül mégis visszalépett, mert nem bírta elhagyni a gyerekeit. Molnár ezek után az ünnepelt primadonnával, Fedák Sárival vigasztalódott, akiben emberére akadt: Fedák nem bánta, ha ütik, sőt, maga is élvezettel veszekedett és verekedett a férfival.

New Yorkban telepedett le

1937-ben, a fasizmus fokozódó nyomása elől menekülve Molnár Ferenc elhagyta Magyarországot és 1939-ben New York-ban telepedett le. Ekkor már a harmadik feleségével, az Európa-szerte híres Darvas Lili színésznővel utazott együtt – ez a helyes kifejezés, nem az „együttélés”, mert Molnár csak Vészi Margittal élt együtt fél évig, de utána mindig ragaszkodott a különéléshez.

New York-ban a Plaza Hotel 835-ös lakosztályában élt egyedül, egészen a haláláig. 1943-ban súlyos szívinfarktuson esett át, ami csaknem egy évre munkaképtelenné tette és ettől szellemi állapota is sokat rosszabbodott.

Bár alapvetően jól érezte magát Amerikában, időről-időre mégis elfogta a honvágy: „Kezdődni úgy kezdődik, hogy az ember úgy érzi magát, mint egy turista. (…) Aztán múltak a hónapok. Majd az évek. A turista nem ment haza. A turista megragadt. A turistából: emigráns lett. Az egészségesből: beteg.” (Egy itteni betegségről, amelynek neve: emigráció)

Megtört öregember lett belőle

A háború után, ahogy lassanként kiderült, mi történt a hitleri Európában, s hogy hány barátja, pályatársa lelte halálát a munkaszolgálatban vagy a haláltáborokban, Molnár meggyűlölte az egész emberiséget: kiábrándult emberkerülő lett, pedig a legsúlyosabb csapás még hátra volt. A Plazában néhány emelettel feljebb lakott Molnár utolsó társa, Bartha Vanda, aki titkárnője, szerkesztője, ápolónője, hűséges és önfeláldozó mindenese volt az írónak.

Ám 1947-ben Vanda – minden látható előzmény nélkül – öngyilkos lett, amit Molnár először el sem tudott hinni. Sokkot kapott, és ebből a traumából már sosem tudott felállni.

Életében nem sokra becsülte az asszonyt, kihasználta és alulfizette, állandó jelenlétét természetesnek vette, ám halála után ráébredt, hogy Vanda nélkül nem tud élni.

„Vanda meghalt – életem fénye kialudt” – ezzel a mondattal kezdődik az asszony emlékének szentelt Companion in Exile (Útitárs a száműzetésben) című írása.

Az író amúgy is törékeny lelki egyensúlya végleg megbillent, az egykori elegáns világfiból egy állandóan siránkozó, megtört öregember lett, aki annál jobban sírt, minél többen voltak jelen körülötte, zavarba hozva ezzel látogatóit, akik lassan el is maradoztak mellőle.

Súlyos gyomorpanaszai voltak

Vanda halála pedig nemcsak mentális, de a fizikai állapotára is végzetes hatással volt. Ekkoriban Molnárnak már súlyos gyomorpanaszai voltak, de Vanda lelkiismeretesen szervezte és felügyelte a gyógykezelését.

Ám halála után Molnár nemigen ügyelt többé az orvosok intésére, hogy az evés-ivásban mértéket kellene tanúsítania, és a számára előírt diétát csak olykor-olykor tartotta be – amikor viszont igen, akkor panaszkodott, hogy mit kell ennie: „Édestúrót, amit utálok, és nem sertéskarajt tökkáposztával, amit szeretek, de nem szabad ennem, és ha szabad volna is, azt a Gundel-féle sertéskarajt itt nem kapom.”

Végül gyomorrákot állapítottak meg nála, és 1952 tavaszán kórházba szállították, hogy megműtsék. Az operáció nem sikerült, az író a műtőasztalon halt meg.

Özvegye, Darvas Lili, aki az utolsó évtizedben már nem annyira a felesége, inkább bensőséges bizalmasa és jóbarátja volt Molnárnak, a Linden Hill temetőben helyezte őt végső nyugalomra, Bartha Vanda sírja mellett. Sírkövére, az író szerelmeinek és asszonyainak nevében egy közismert Molnár-idézetet íratott: „Te csak most aludjál, Liliom.”

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin