A férfiak is érzik a nyomást: azt tudják, hogy kellene valamilyen ajándékot adniuk, de hogy mi legyen az, és azt hol és mikor fogják majd beszerezni – mindez ilyentájt még homályba vész. Halogatják, amíg csak tehetik, majd az utolsó pillanatban gyors, és gyakran megalapozatlan döntést hoznak, ami a megkönnyebbülés mellé némi lelkiismeret furdalást is odabiggyeszt. A fát is meg kell majd venniük és valahogy hazajuttatniuk, és közben remélik, hogy a kiválasztott fa elnyeri párjuk tetszését, és bele fog férni a talpba. 

A gyerekek is napról-napra izgatottabbak, vajon megkapják-e a hőn áhított ajándékot, nem úgy, mint az előző évben, amikor pont az nem volt a fa alatt, ami akkor a legtitkosabb vágyuk volt. A felnőttek fokozódó aggodalommal nézik a pénztárcájuk tartalmát: az ünnepek közeledtével nagyon megszaladnak a kiadások. 

A feleség már előre feszült, hogy megint jönnek a férje szülei látogatóba, és az anyósa biztosan fog találni valami kifogásolni valót. Azért is aggódik, hogy amikor majd átmennek az ő szüleihez, vajon a férje min fog összevitatkozni a többi jelenlévővel, és ha itallal kínálgatják, vajon ellen tud-e állni, vagy megint többet iszik majd a kelleténél? A férj azt érzi, hogy semmi kedve nincs találkozni a felesége rokonságával, mert amióta nincsen munkája, azóta olyan furcsán néznek rá.

A fenti életképek véletlenszerűen kiválasztottak, de életszerűek. Talán fel sem tűnik, hogy kimondatlanul meghúzódik mögöttük egy előfeltevés: teljes családról szólnak (apa/férj, anya/feleség, gyerekek), továbbá mindkét oldali nagyszülőkről és más rokonokról.

Az ünnepek körüli stressz talán még jobban megterheli a gyermekeit egyedül nevelő anyát, aki bár mindent meg szeretne adni a gyerekeinek, az anyagi lehetőségei nem teszik lehetővé. Erősebben fáj az apa szíve, aki a válás óta képtelen megszokni, hogy nem láthatja a gyerekeit minden nap, már a láthatási időben is egyre ritkábban, mert a gyerekek úgymond nem akarnak találkozni vele. 

A szülőt, házastársat vagy gyermeket nemrégiben elvesztett ember még friss sebét a szeretet ünnepének közeledése még jobban feltépi. A COVID tavaly ellehetetlenítette, hogy az idős nagyszülők láthassák unokáikat, vajon mit tartogat e téren számunkra az idei karácsony? A munka vagy egyéb okból távolba szakadt emberek egy része ismét magányos ünnepre készül. 

Mi ér többet: az ünnepi terített asztal gazdagsága vagy a szeretteink közelsége? A karácsonyfa alatt halmozódó ajándékok ára vagy az ajándékozás gesztusa? A lélek békéje és nyugalma, vagy a szokások betartása bármi áron? Ezek eléggé demagóg kérdések. Ugyanakkor provokatívak is, mert rákérdeznek arra, hogy milyen értékek szervezik az életünket. 

Az év végi ünnepek azért stresszesek, mert olyan elvárásoknak akarunk megfelelni, amire adott esetben nem vagyunk felkészülve. Mint csaknem mindenben, ebben az esetben is igaz, hogy nem tökéletesnek kell lennünk, hanem csak „elég” jónak, hogy a személyes közelség többet ér minden tárgynál. 

Legyünk tisztában vele, és vállaljuk is fel, mire van szükségünk az ünnepek alatt, és cselekedjünk a szerint! Akárhogy is alakul, legyen lehetőségünk kicsit elvonulni, magunkra koncentrálni, kipihenni a feszültség okozta nyomást. És legfőképpen: ha kell, mondjunk nemet, gyakran éppen önmagunknak, ha a felénk irányuló elvárások túllépik azt a határt, amit még jólesően meg tudunk tartani!

Fábián Tamás pszichológus

Gyógyhír Magazin