Legtöbbször ezt úgy tette, hogy azt az osztrák cenzúra ne, csak a magyar hazafiak értsék – madarak, növények „szájába” adva a szót. Mélabúra hajlamos, pesszimista, sokat szorongó és sokat betegeskedő férfi volt, foglalkozása szerint református lelkész. Betegségei, melyekről magánleveleiben tesz említést, oly számosak voltak, hogy az utókor néha hipochondriára gyanakszik.

Tüdőbaj, aranyér, nehézlégzés, titokzatos szembetegség és sok egyéb panasz bukkan fel e levelek lapjain, ám utolsó éveinek kórtörténetéből kiderül, hogy szívnagyobbodásban szenvedett, ami valószínűleg fiatalkori reumás lázból alakulhatott ki.

Az ismert tünetek alapján valószínűsíthető kórtörténetet és Tompa gyógykezelésének részleteit Dr. Kiss László orvostörténész dolgozta fel.

Csak az ízületi bántalmait kezelték

A reumás láz, ami a gyermekkori mandulagyulladások következményeként alakult ki az antibiotikumok előtti időben, alattomos betegség volt.

A korabeli betegek és orvosok csak a felszínen látható, érezhető tüneteket, az ízületi bántalmakat érzékelték és próbálták kezelni, de csak jóval később derült ki, hogy a „reuma” csak a kisebbik baj.

Az igazi probléma az, hogy a reumás láz idején súlyosan károsodnak a szívbillentyűk is, nem látják el megfelelően a szerepüket, ezt pedig a szívizom fokozott munkával igyekszik kompenzálni. Ettől megerősödik a szívizom, megnagyobbodik a szív. Amíg ez a kompenzáció eredményes, a betegnek esetleg semmi panasza nincs, akár hosszú éveken keresztül sem, főleg, ha nem kell rendszeresen nehéz, fizikai munkát végeznie. Ám végül óhatatlanul elfárad a megnagyobbodott szív és ún. dekompenzáció lép fel, ami nehézlégzéssel, légszomjjal, lábszárvizenyővel jár – ekkor a baj már végzetes.

Használtak a gyógyvizes kúrák

Tompa Mihály még egészen fiatalon, 29 évesen került először kórházba, 1845/46 telén, vérhányással és magas lázzal. A pesti Rókus Kórház betege volt egy hónapon keresztül. Barátjának címzett versében így írt: „Kórágyon fekszem én kínok tövisében, / Ez a szalma olyan kemény, olyan hideg!” (Szemere Miklóshoz, 1846), orvosai pedig gyógyvizes kúrát javasoltak számára, amiből arra következtethetünk, hogy már ekkor is reumás panaszai lehettek.

1847-ben a felvidéki Bártfafürdőn, 1848 tavaszán pedig a morvaországi Gräfenbergben, a vízgyógyászat Mekkájában időzött, ahol Priessnitz híres hidegvízkúrájával gyógyult. Olyannyira, hogy 1848 őszén már a gömöri nemzetőrök tábori papjaként vonulhatott hadba. Az ötvenes években komolyabb gondok nem voltak az egészségével, fizikai panaszai nemigen voltak, annál inkább lesújtotta őt a nemzet gyászos állapota.

Vizsgálati fogság és magánéleti nehézségek

Hazafias allegorikus versei (A gólyához vagy A madár, fiaihoz) rendkívül népszerűek voltak, kéziratos másolatokban országszerte elterjedtek és vigasztalták a csüggedt hazafiakat. Ám egy névtelen feljelentő 1852-ben besúgta Tompát a bécsi titkosrendőrségnél A gólyához című verse miatt.  A kassai haditörvényszék elé idézték és ott hat hétig vallatták, majd bizonyítékok hiányában elengedték, de csak rövid időre, mert 1853-ban ismét beidézték. Első alkalommal 6 hetet, másodjára 8 hetet ült vizsgálati fogságban, míg végül ejtették az ügyét.

Úgy tűnik, nem is elítélni akarták, csak ráijeszteni, hogy ne jusson eszébe több hazafias verset írni. A költőt ez a megalázó és fájdalmas hercehurca – érthető módon – nagyon megviselte, ugyanakkor magánéleti válságokkal is szembe kellett néznie: szeretett felesége, Soldos Emília is beteges volt, kisgyermekeik pedig sorra meghaltak.

Megállapították a szívnagyobbodást

Tompa búskomorsága e sorscsapások hatására az ötvenes években nőttön nőtt. Az évtized végén pedig már nemcsak reumás, de szívpanaszokkal is kénytelen volt orvoshoz fordulni. Először csak a lakóhelyén illetékes orvost kereste fel, aztán Pestre, majd Bécsbe is elutazott, egyre nagyobb szaktekintélyekhez, de minden diagnózis mást mondott. 13 hónap alatt 20 orvosnál járt, tapasztalatait Finkei József sárospataki tanárnak írt levelében utóbb így foglalta össze: „Barátom, nevezetes annyi híres, tudós, öreg, ifjú orvosnak cégéres tudatlansága, amely szerint nem is konyítottak bajomhoz… megettem s ittam egy patikát, utaztam, időztem a városokban, használtam hév-, hideg-, gőz- és mindenféle fürdőt, belélegzést, kenést stb. – nem használt semmi.”

Ez nem is csoda, hiszen a szívnagyobbodást akkoriban legfeljebb megállapítani tudták – ha tudták – kezelni azonban nem. Napjainkban a műbillentyű-beültetés a megoldás, ami a beteget hosszú évekre panaszmentessé teheti, de akkoriban még a leghíresebb orvos sem ajánlhatott volna hatásos szert a költő betegségére.

Pedig Tompa elment még a legnagyobb hírű orvoshoz is, 1866-ban a bécsi Josef Škodához, aki a mellkas kopogtatásának akkor még újszerű módszerével végül is megállapította a szívmegnagyobbodást, de többet segíteni nem tudott.

A kurta vizitet a beteg így írta le, ugyancsak Finkei József barátjának: „Annyi idő alatt, még ezeket leírom: megvoltunk; megkopogtatta a mellemet, fülét végig vitte kétszer-háromszor szívem tája felett s azt mondá: hypertrophia cordis! (szívmegnagyobbodás) Leült, két sort írt s magát meghajtotta. Hohó sógor! Gondoltam magamban, 100 pengő forintomba kerül nekem ez a kis vizit, ez a kis tréfa, hát ennyi az egész? És annyi volt.” A diagnózistól Tompa nem lett okosabb, csak kétségbeesése és haragja nőtt az orvosok iránt.

A vízkúra később nem vált be

Jogosan élhetünk a gyanúperrel, hogy a kitűnő belgyógyász és diagnoszta Škoda pontosan tudta, hogy ez az elváltozás visszafordíthatatlan és gyógyíthatatlan, de ezt nem adta tudtára a betegnek.Mivel pedig Tompa semmi útmutatást, gyógymódot, kúra-javaslatot vagy gyógyszert nem kapott a továbbiakra nézve, elhatározta, hogy az ifjúkorában már kipróbált módszerrel, a hidegvíz-kúrával fogja önmagát gyógyítani.

Ami azonban bevált húsz évvel korábban a reuma ellen, az már nem használt a negyvenes évei végén járó betegnek a szívbajra.

Hiába utazott ismét fürdőre, ivott rengeteg hideg vizet, kerülte a nehéz, fűszeres ételeket, evett tejes és növényi eredetű fogásokat (mert azok „kevés vért készítenek s hajtanak az elnyomorodott szívbe”), a várt javulás elmaradt, panaszai egyre súlyosbodtak.

Volt, hogy hetekig nem tudott kikelni az ágyból, annyira elhagyta az ereje, a kisebb megerőltetésektől is fulladt. De voltak jobb időszakok is, például 1867 nyarán, amikor annyira megerősödött, hogy részt vehetett a magyar orvosok és természetvizsgálók XII. vándorgyűlésén Rimaszombatban. 

A díszebéden még pohárköszöntőt is mondott: „…a természetben, még én is, ki évek óta birkózom a lassú enyészet angyalával, magamat meghatva s lelkemet emelkedni érzem, s e pohárral kezemben kívánom: hogy kísérjen méltó tisztelet, hála és segítség minden természettanulmányozó törekvést.”

Csak 51 éves volt, amikor meghalt 

A rimaszombati gyűlés azonban végzetes lett számára: meghűléssel tért haza, ágynak esett és innentől kezdve már nemigen hagyta el többé a betegágyat, maga is belátta, hogy haldoklik. Az egyre fokozódó légszomj miatt már beszélni is nehezen tudott. Végül 1868 júliusában táviratban könyörgött a rimaszombati orvosnak, hogy jöjjön mielőbb: „Kérem a főorvos urat, jöjjön azonnal, segítsen rajtam, ha lehet, hogy múljék el tőlem a keserű pohár.” Az orvos sajnos későn érkezett, már nem tudott segíteni a költőn, aki 1868. július 30-án, mindössze 51 évesen hunyt el.

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Gyógyhír Magazin