Móricz a regények írása mellett százával ontotta a novellákat és elbeszéléseket, de írt számos színpadi művet és megszámlálhatatlan hírlapi cikket is. A grafomán író emellett részletes naplót is vezetetett, és levelezése is igen kiterjedt volt.

Szépirodalmi tevékenysége mellett irodalomszervezői feladatokat is magára vállalt: három éven keresztül szerkesztette a Nyugat-ot (Babitscsal közösen), később pedig a Kelet Népe folyóiratot. Rengeteget utazott, nála többet talán senki nem tett akkoriban a magyar irodalom népszerűsítéséért.

Egészséges embernek tartotta magát

Nem is volt beteges ember, bár 11 évesen kénytelen volt megszakítani épphogy elkezdett gimnáziumi tanulmányait és hazamenni a szülői házba, Prügyre, „betegeskedés” miatt. Hogy mi is volt ez a betegség, sosem derült ki pontosan, csak az, hogy az otthoni levegő és a prügyi iszapos, rádiumtartalmú tavacskában való „fetrengés” fél év alatt meggyógyította.

Innen eredeztethető Móricz életen át tartó hite a gyógyfürdőkben.Rendszeresen járt Hévízre – sőt a legfőbb sporttevékenységnek tekintette a gyógyfürdőbe járást, melyet csak némi tekézéssel és úszással egészített ki olykor, a leányfalusi kertjében, illetve a Dunán.

Ő maga egész életében egészséges emberként tekintett magára: „Én a testemmel szerződést kötöttem, hogy én végzem a magam dolgát, ő is végezze a maga dolgát. Én nem töltök bele semmi mérget, se alkoholt, se bacilusokat, már nem is dohányzom, amióta ő figyelmeztetett, hogy neki ez nem ízlik; este rendes időben lefektetem, semmi rendellenes dologra nem kényszerítem – ezért ő köteles engem jól kiszolgálni.” – írja 1937-ben.

Nem vett tudomást betegségeiről

Az egészséges test mítosza annyira fontos eleme volt az önképének, hogy a komolyabb betegségekről egyszerűen nem vett tudomást: „Én betegesen egészséges ember vagyok, ahogy Ady mondta: »Egy betegsége van, az, hogy túl egészséges.« (…) Tizenkét éves koromig folyton beteg voltam. (…) Akkor meggyógyultam, s azóta nem voltam beteg, mert azt, hogy trombózisom volt, mind a két lábban, nem tekintem betegségnek, ahogy a vesekövet sem tekintem annak. A nátha már betegség és a gyomorrontás is az, mert a kedélyre súlyos befolyást gyakorolnak.” (Napló, 1933.)

Pedig a fájós, trombózisos lábak nem kis szenvedést okoztak neki, negyvenes éveiben már bottal járt, de nem panaszkodott.

Egyszer, Leányfalun kifeküdt a kertbe napozni és elaludt a tűző napon. A lábai annyira leégtek, hogy ráállni is alig bírt és az égéstől súlyosbodott a trombózisa is, pokoli kínokat élt át és meg is ijedt, hogy egy hét alatt sem akart elmúlni a fájdalom.

Fájós lábai miatt a testsúlyára is vigyáznia kellett, nem volt mindegy, milyen súlyt kell cipelniük. Időről-időre koplalni kényszerült, hogy kissé lefogyjon: „Reggel 8-kor el kellett menni fürdőbe, jól kiizzadtam, lemasszíroztattam magam s – rémes, 88 kiló vagyok. Ez a maximális súlyom. Ennyi voltam 1914-ben, mikor kitört a háború, aztán lementem úgy 75-ig. Azóta sosem híztam fel ennyire, ma értem el újra a 88-at. Mégis muszáj koplalni. Nehéz a lábaknak. 167 cm mellett sok. 20 kg fölösleg.” (Napló, 1929).

Próbát tett a vegán étrenddel

Részint túlsúlya, részint pedig az ezzel összefüggő magas vércukorszint-értékei miatt kezdett kísérletezni a vegán étrenddel. Móricz Virág, aki apja legfőbb támasza és egy időben gazdasszonya is volt, úgy emlékezett vissza, hogy „valóságos kunszt volt neki főzni”.

Semmi állati eredetű terméket nem fogyasztott, zsír nélkül, olajon készült főzelékféléket és sok tésztát, krumplit evett, a húsokat, a tejet és a tojást kerülte.

1941-ben, egy erdélyi körútjáról írt levelében így informálja lányait: „Testileg egészen jól vagyok. Gyomrom kitűnő, nem eszem húst, egy falatot se, nem iszom bort egy kortyot se, feketét soha. Zöldségeken élek és rizs, krumplin, főtt tészta olykor; ezt nem adnak, derogál az erdélyi konyhának, ahol a vargabéles a parasztétel, tele mazsolával, s a túrója is túróval tömve. Csak a kenyér gyalázatos. Fekete, ragad, rosszabb, mint otthon. Savanyú.” (1941)

A levelek alapján azonban úgy tűnik, nem mindig ragaszkodott a szigorú vegán étrendhez és az önkéntes absztinenciához, mert egy évvel később, 1942 tavaszán, Debrecenből már arról tudósítja az otthoniakat, hogy egy baráti vacsorán kitűnő töltött káposztát evett és homoki borral öblítette le.

Grafománia és egzisztenciális szorongás

Naplóiból kiolvasható, hogy Móricz a hagyományos értelemben vett betegségeket valóban nem tekintette betegségnek, mivel úgy gondolta, hogy ha a test normálisan működik, vagyis van étvágy, potencia és jó alvás, akkor minden a legnagyobb rendben van. Ennek megfelelően rendre büszkén rögzíti, hogy az étvágya jó, aludni tud és a potenciára sem lehet panasz (sőt).

A külső szemlélő azonban nem egy egészségtől duzzadó férfiút látott, ha Móriczra nézett. Tersánszky Józsi Jenő például így írta le őt: „… ez a Móricz lehetetlenül távol állott a hatalmas őserőtől. Egy elpetyhüdött izmú, csaknem vézna alak mozgott előttem, ügyefogyottan és nem inai nyugodt biztonságával. Lerítt róla, hogy eredetileg jól épített termetét mesterségesen satnyította el életmódjával. A sok szobalevegő, a sok ülés, a betűre hajolva, vagy azt papírra vetve, tönkresilányította alakját, behorpasztotta mellét, és kidüllesztette pocakját.”

Való igaz, hogy Móricz elképesztően sok időt töltött az íróasztal mellett. Virág, már apja halála után döbbenten fedezte fel egy régi határidőnapló bejegyzéseiben, hogy volt olyan időszak, amikor apja öt(!) novellát írt meg egyetlen nap alatt.

A gigászi életmű csak részben magyarázható Móricz grafomán természetével és állandó közlésvágyával, a háttérben ugyanilyen lényeges tényező volt az író egzisztenciális szorongása, hiszen nagyon sok embert kellett eltartania.

Élete utolsó éveiben egyszerre támogatta a három, már felnőtt és férjezett lányát, özvegy húgát és annak négy gyermekét, fizetett gavalléros tartásdíjat külön élő, de el nem vált feleségének, Simonyi Máriának, és tartotta el örökbefogadott lányát-szeretőjét, Csibét, valamint annak kisfiát, Imrét is.

De neki kellett összeszednie a Kelet Népe íróinak honoráriumát is, menedzselnie a lapot, minél több előfizetőt toborozni (ezért a sok utazás is, nemcsak Magyarországon, de a trianoni határokon túlra is), fizetni a nyomdát és a terjesztőket – mindezekre a pénzt pedig csakis saját írásaiból tudta előteremteni.

Nem tudott időt szakítani a pihenésre

Már a húszas évek végétől krónikus fáradtság kínozta, orvosi tanácsra többször is hónapokat kellett volna pihennie, de erre soha nem tudott időt szakítani: az éhes szájakat etetni kellett. Az állandó alváshiányt úgy próbálta orvosolni, hogy időről-időre elutazott Debrecenbe vagy Erdélybe, ahol különböző irodalmi programokkal várták, de ő ezeket jobbára kihagyta és helyette inkább aludt, akár 12-14 órát is egyhuzamban.

Élete utolsó hónapjaiban azonban a pénzgondok már a nyugodt alvást is lehetetlenné tették: „Az éccaka rossz volt. Tele vagyok aggodalommal, s ezen orvos nem tud segíteni. Nem kapok olyan orvost, aki harmincezer pengőt adjon a Kelet Népé-nek. Akkor meggyógyulnék.” (Napló, 1942)

Tiltakozott a kórház ellen

1942 nyarára nagyon lefogyott, maga sem értette, mitől. Utolsó képeiről egy hirtelen megöregedett ember néz vissza ránk, aki mintha kifogyott volna saját bőréből. 63 éves volt ekkor, de hetvennél is többnek nézett ki. Augusztus 29-én középső lánya, Gyöngyi telefonált, hogy kislánya született.

Móricz a boldog hírtől elszédült, a kagyló kiesett a kezéből és összeesett, de azután hamarlábra állt és úgy tűnt, semmi baja. Aznap éjjel azonban ismét rosszul lett, leesett az ágyról. Virág és a férje visszasegítették az ágyba, de Móricz akkor már nem tudott beszélni.

Orvost hívtak, aki megállapította az agyvérzést, és azonnal a kórházba küldte volna a beteget, de az író – aki öntudatánál volt – minden módon tiltakozott a kórház ellen. Így két napot még otthon töltött, a családtagok jeges borogatással próbálták kúrálni, noha egyértelmű volt, hogy az író haldoklik.

Ezt ő maga is tudta, amikor az ágya melletti polcról egyenként magára húzogatta a könyveket, mintegy eltemetve magát a könyvek alá. Virágnak élete egyik legnehezebb döntését kellett meghoznia: „De jött az egész család, mindenki sírt, senki se merte vállalni a felelősséget. Én sem, pedig tudtam, s ma is tudom, hogy Leányfalun akart meghalni.” (Móricz Virág: Apám regénye)

Így aztán mentővel bevitették Budapestre, a Korányi-klinikára. Itt halt meg végül 1942. szeptember 5-ére virradó éjjel, azon az éjszakán, amikor a szovjet bombázók először indítottak légitámadást a főváros ellen.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin