Egész zűrzavaros élete – az állandó konfliktusok, családi viszályok, pörök, hadakozások – jól példázza a három részre szakadt Magyarország kaotikus viszonyait, amikor jó ütemben kellett vallási vagy politikai meggyőződést váltani az érvényesüléshez vagy akár a puszta életben maradáshoz.

Balassi előkelő és befolyásos protestáns nemesi családba született, de élete végére nagyon lecsúszott, utolsó éveiben már lókupeckedéssel próbálkozott és végül egyszerű végvári vitézként halt meg. Pedig fiatal legényként, I. Rudolf király koronázásakor a bécsi udvarban mindenkit lenyűgözött híres juhásztáncával, majd Magyarország, Lengyelország és Erdély legszebb hölgyeinek fejét csavarta el. A kortársak kivételesen jóképűnek és ragyogó szellemnek írták le.

Országos botrány és hosszadalmas perek

Egyik unokatestvére volt Bocskai István erdélyi fejedelem, egy másik pedig az egri hős, Dobó István lánya, Krisztina, akit egy meggondolatlan pillanatban Balassi nőül vett, hogy birtokait megszerezze. Ebből aztán országos botrány és hosszadalmas perek lettek, melyeknek kimenetelét Balassi a katolikus hitre áttéréssel próbálta egyengetni, sikertelenül.

Apai rokonaival is egész életében pereskedett a Balassi-birtokok tulajdonjogáért; a család ősi birtokait, Divény és Kékkő várait pedig konkrétan a töröktől kellett visszavívnia.

Legendák szóltak zabolátlan, sőt garázda magatartásáról: a fogságába esett törökök fogait kihúzatta, ha nem fizettek elég hamar váltságdíjat értük, de saját jobbágyaival sem bánt kesztyűs kézzel. Ha nem volt pénze – és ez gyakorta megesett – egyszerűen megtámadta az utazó kereskedőket, mint egy útonálló. 

Egy ízben egy fiatal polgárasszonyt fényes nappal, az országúton próbált megerőszakolni. Fennmaradt perirataiban szó szerint idézett vallomásai szerint nemigen válogatta meg a szavait sem (igen cifrán tudott káromkodni). Élete végén még korábban rajongásig imádott múzsáját, Losonczy Annát, a Júlia-versek ihletőjét is beperelte.

Tehetséges tanítványa, Rimay János találóan írta róla: „benne a bujaság és a harag bűnén kívül más tűrhetetlen tulajdonság aligha volt” – ez is épp elég volt ahhoz, hogy saját életét megnehezítse.

Esztergom ostrománál vesztette életét

Halálát végül Esztergom ostrománál lelte, melyet 1594. május 4-én kezdett meg a Habsburg Mátyás által vezetett császári sereg. Balassi május 19-én, áldozócsütörtökön, a vízivárosi bástyánál sebesült meg – a közhiedelemmel ellentétben nem ágyúgolyótól, hanem puskalövéstől.

Mivel az egykorú források mindig „golóbis”-t említenek a sebesülés okozójaként, az eltelt évszázadok során – ahogy a legendák növekednek – úgy nőtt a puskagolyó ágyúgolyóvá. Ha valóban ágyúgolyó találta volna el a költőt, nyomban meghalt volna, ám ő még 11 napig élt és csak igen sok szenvedés után halt meg, még csak nem is a sebesülés miatt közvetlenül, hanem minden valószínűség szerint vérmérgezésben.

Nagybátyja, Balassi Zsigmond így írta le a költő halálát: „Anno 1594 die 19. Maii Esztergom vára víváskor, midőn ostromnak mentenek az vízvárnak, lőtték meg Balassi Bálint uramot az ostromon. Minden két combján általment az golóbis, de csontot és ízet nem sértett. Vesztette az barbély, Mátyás hercegé, nem akarván szót fogadni az magyar barbélyoknak, és holt meg hertelen, die 30. eiusdem.”

Balassi Zsigmond tehát a német felcsert teszi felelőssé rokona halála miatt, de a korabeli sebellátási gyakorlatot ismerve nem valószínű, hogy a magyar borbélyok keze között szerencsésebb kimenetelű lett volna a kezelés.

Maga a sebesülés valószínűleg kézitusa során történhetett (az egykorú forrásokból tudjuk, hogy aznap, amikor Balassi megsebesült, már a várfalon belül, Esztergom utcáin harcoltak a törökkel), minden bizonnyal azonnal ledöntötte a lábáról, de segítséggel talpra tudták állítani és így, támogatva, a saját lábán ment védettebb helyre.

Ebből is kiderül, hogy csonttörése nem volt, mert akkor nem tudott volna lábra állni, a húgyivari szerveit sem sérthette a golyó, mert akkor sokkal hamarabb meghalt volna. Nagyobb ütőeret sem érhetett a lövedék, mert akkor meg, a csata hevében rövid időn belül elvérzett volna az áldozat. A 11 napos kínlódás és a halál oka tehát bizonyosan a sebellátásban keresendő.

A sebkezelés radikális módjai

A lőtt sebeket akkoriban kétféle – eléggé radikális és fájdalmas – módszerrel kezelték. A felcserek többsége az ókori Galénosz útmutatásai szerint tüzes vassal kiégette a sebet, de francia hatásra a forró olajjal való égetés is elterjedt. Mindkettő érzéstelenítés nélkül, vagy legfeljebb alkohol itatása mellett történt.

Aki ezt a kezelést túlélte, már igazán megérdemelte volna a teljes gyógyulást, ám az ilyen beavatkozásokat, nem is meglepő módon rendszerint súlyos sebláz követte, ami gyakran a páciens életébe került.

A forró olajos módszerről csak akkor tettek le a franciák, amikor 1537-ben, egyik hadjáratuk alkalmával a segélyhelyen elfogyott az olaj. Ekkor a főfelcser, bizonyos Ambroise Paré az erősen vérző érvégeket finom fonállal lekötötte, a lőtt sebeket pedig egyszerűen bepólyálta – mintha vágott sebek lettek volna – így védve azokat a felülfertőzéstől. Az így kezelt betegek nyugodtabban aludtak és kevésbé estek áldozatul a sebláznak.

Az új francia módszer azonban sajnos nem terjedt el elég gyorsan a korabeli orvoslásban, mivel Paré nem tudott latinul és felfedezését csak franciául publikálta. 

Arról sajnos nem maradt fenn semmilyen leírás, hogy Balassit vajon melyik módszerrel kezelték, ám korábban felmerült az az elképzelés, hogy életének megmentése érdekében mindkét lábát amputálták. Erre – Balassi szerencséjére – nem került sor (egyébként, ismerve általános emberi habitusát, valószínűtlen, hogy beleegyezett volna a lábai levágásába).

A lábát nem amputálták

A 20. század elején exhumálták Balassi Bálint, illetve öccse és édesapja holttestét a Balassi család temetkezési helyén, Hibbén (Szlovákia) a római katolikus templomban. A maradványokat Török Aurél neves antropológus azonosította. A költő mindkét lába megvolt, csontjai épek voltak.

Haláltusájáról az egykorú szemtanú, Balassi gyóntatópapja, a jezsuita Dobokay Sándor így írt: „Betegágyában Esztergom várasában gyakran nála voltam és véle sokat beszéllettem. Ott voltam akkor is, mikor ugyanazon Pinkösd havának huszonhatodik napján, keresztényi módra meggyónva utolsó órájához szépen készült.”

Dobokaytól tudjuk azt is, hogy amikor a felcser Balassit kezelte, a költő állítólag Vergiliust idézve így biztatta magát: „Nunc animis opus, Aenea, nunc pectore firmo!” vagyis: „Most van szükség, Aeneas, bátorságra és erős kebelre!” – e szavakat Sybilla mondja Aeneasnak, mielőtt belépnének az Alvilágba vezető barlangba. Ha ez a legenda igaz, Balassi el lehetett készülve a legrosszabbra. 

Élete utolsó napjaiban is verset írt

A szörnyű fájdalmak közepette, utolsó 11 napjában Balassinak még volt ereje verset írni: az 51. zsoltárt magyarította. A versben – ahogy a korábban írt Istenes verseiben is – közvetlen hangon szól Istenhez, sokadszorra is megvallja bűnösségét, elismeri vétkeit. Ezeket a bűnöket, vétkeket saját üszkösödő sebének bűzéhez hasonlítja, és őszinte bűnbánattal ajánlja magát az Úr kegyelmébe.

Sorait ma sem lehet együttérzés, megindulás nélkül olvasni: „Mosd el rólam immár, kit lelkem alig vár, mosd el bűnöm rútságát, / S együtt az rút hírrel, mint rút bűzt, enyészd el förtelmem büdös szagát; / Esmérem vétkemet, kiért nap engemet rettent, mutatván magát (…) Ímé kioldoztam, s teelődbe hoztam fene ötte sebemet, / Kit csak te gyógyíthatsz, életre fordíthatsz, szánd keserves fejemet, / Bűneim kínjával, testem fájdalmával ne gyötörd életemet!” (Psalmus 51.)

Az esztergomi ostromnál jelen lévő német haditudósító, bizonyos Gabelmann oly szavakkal vette lajstromba az elhunyt Balassit, amitől mindmáig felszisszennek a költő tisztelői: „Meghaltak: (…) Balassi Bálint, istentelen magyar”.

Gabelmann valószínűleg nem ismerte Balassi csodálatos Istenes verseit, egyébiránt pedig evangélikus vallású volt, akinek elítélő véleménye lehetett a rekatolizáló és életét egy jezsuita pap mellett bevégző Balassiról. De az is lehet, hogy az „istentelen” jelzővel Balassi közismerten szertelen és rendezetlen életvitelére, rabiátus természetére akart utalni.  

Akárhogy is: a magyar irodalom legelső fenegyereke volt ez a hősi halált halt végvári vitéz, aki mindössze 40 évesen adta vissza lelkét teremtőjének.

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Gyógyhír Magazin