A morfinizmus mindig okozat és nem ok. Mikor Csáth Géza  ehhez a méreghez nyúlt, öntudatlanul is tudta, hogy a kisebb veszélyt választja a nagyobb helyett. Menekülni próbált a melankólia elől, mely túlvilágian édes dallal zengett írásaiban.” (Kosztolányi Dezső: Csáth Géza betegségéről és haláláról. Nyugat, 1919.)

Csáth Géza – eredeti nevén: Brenner József – nagyon érzékeny és kivételes tehetségű ember volt már gyermekként is. Kosztolányi „hármasművész”-nek nevezte, mert irodalomban, festészetben és zenében egyforma talentummal bírt. Apja, a zenerajongó ügyvéd muzsikusnak nevelte a fiát, aki már gyermekkorában tehetségesen hegedült, zongorázott, zenét szerzett, majd16 évesen már érett zenekritikái jelentek meg a Bácskai Naplóban. Eközben rajzolt és festett is, valamint gimnazistaként olyan novellát írt, amellyel Bródy Sándor elismerését is kivívta, aki további írásra biztatta őt.

hirdetés

Orvosi diplomát szerzett 

Ám amikor 17 évesen – saját szerzeményével – felvételizett a Zeneakadémiára, elutasították. Ekkor egész családját meglepve, az orvosi karra iratkozott be és hamarosan ott is kitűnt elhivatottságával és imponáló elméleti tudásával. Még az orvosi pályán is nagy tudományos karriert jósoltak neki, diplomázása után az Elme- és Idegkórtani Klinikán a nagyhírű Moravcsik Ernő professzor mellett kezdett dolgozni, mint ideggyógyász gyakornok.

Dr. Brenner ekkor már országosan ismert író volt, Csáth Géza néven, a Nyugatban és más lapokban is rendszeresen publikált, de ekkortájt mindennél jobban lekötötte az új lélekelemzési módszer, a pszichoanalízis. Magyarországon az elsők között tanulmányozta (és önmagán is alkalmazta) Freud módszerét, és a Moravcsik-klinikán kezelt Kohn Gizella esete alapján írta meg az Egy elmebeteg nő naplója című, irodalmi igényű esettanulmányát (1911).

A nagy reményekre jogosító tudományos karrier azonban megbicsaklott 1910 áprilisában. Csáth – aki fiatal kora ellenére meglehetősen hipochonder volt – arra gyanakodott, hogy tüdőbaj támadta meg és egy vizsgálat igazolta is a gyanúját.

„A félhomályos, carbolszagú rendelőben hirtelen kriptaillat csapott meg.” – írja később Napló-jában – „Jéghideg szaladt át rajtam. Tehát mégis elért az, amitől legjobban rettegtem.” – Csáth édesanyja ugyanis szintén tüdőbajban halt meg, fia nyolcéves korában.

A diagnózisról egy év múlva ugyan kiderült, hogy téves volt, ám Csáth akkor, 1910 tavaszán teljesen kétségbeesett, aznap képtelen volt aludni, másnap reggel pedig az orvosi szobában beadta magának az első adag morfiumot, amit egy, az elmeklinikán kezelt, gerincvelő-sorvadásos, morfinista asszony gyógyszeradagjából csent el.

A belső gyötrelmek csillapultak

„Nem éreztem semmi különös hatását, nem is álmosodtam el, csak a belső gyötrelmek csillapultak gyorsan, meglepő gyorsan. Megnyugodtam.”

Csáth ettől kezdve kísérletezni kezdett önmagán: a szer pszichikai és fiziológiai hatásai érdekelték, kezdetben kifejezetten tudományos alapon vizsgálta önnön testének és elméjének reakcióit és úgy gondolta, képes lesz uralkodni a szer hatása fölött.

Ám az irányítás nagyon hamar kicsúszott a kezéből és onnantól kezdve már a narkotikum uralkodott fölötte, hiába próbálkozott többször is a leszokással: az eredmény rendszerint még súlyosabb függőség lett.

Kosztolányi utólag úgy nyilatkozott, hogy bár csak 1914-től volt tudomása unokatestvére morfinizmusáról, visszagondolva már 1910-től észrevett bizonyos jeleket: Csáth kevesebbet írt, igénytelen lett, egy középszerű regény vagy silány hírlapi cikk is kielégítette olvasásigényét, sőt, pesti kuplékat zongorázott, ő, aki Wagnerért rajongott és nemrég még Pucciniről írt tanulmányt.

Kosztolányi finom érzékkel tapintott rá a Csáth írásművészetében beállott változásra is: „Régi, lírai hangja, mely közös gyermekkorunk és emlékeink édes mélységeiből szakadtföl, egyszerre megcsuklott és figyelmét a nagyon is földi, nagyon is kézzelfogható jelenségek kötötték le.”

Novellái nyugtalanítóak, zavarbaejtőek lettek: az emberi elme groteszk, beteges működése kötötte le a figyelmét, valamint a félelmetes és bizarr gyermekkori ösztönök (állatkínzás, szexuális késztetések, anyagyilkosság) feltárása, orvosi, anatómiai pontossággal, és kíméletlen szenvtelenséggel. Napló-ját sem lehet viszolygás nélkül olvasni.

A szerelemnek csak a testi oldalát ismerte

Válogatás nélkül támadt rá mindenféle rendű és korú nőre (szűz gyermeklányra, hajadonra, éltesebb korú asszonyra, szobalányokra és úrinőkre egyaránt), gyakran az orvosi vizsgálóban, néha egyenesen a nőgyógyászati harántágyon, mit sem törődve a nők tiltakozásával.

Bár sok olyan páciense volt, aki nem állt ellen e sajátságos „udvarlás”-nak, de több esetben konkrét nemi erőszakot követett el a szóban és tettben is erősen tiltakozó nőkön, anélkül, hogy saját maga egy percig is tudatában lett volna az abúzusnak, mivel a nőket mélyen megvetette, valamennyit szajhának tartotta és az ilyen esetek után rendszerint bosszankodott, hogy az áldozat „semmiképpen sem tud kéjt találni a bűnben”. Sértett bosszúságát ilyenkor ismét morfiummal csillapította. 

A gépies szexuális élmények halmozását csak részben magyarázza a szerhasználat és a kezdődő elmebaj: valójában Csáth ugyanúgy rettegett az impotenciától is, mint a tüdőbajtól, egész felnőtt élete során. Ezért aztán túlzott jelentőséget tulajdonított önnön nemiségének és hangsúlyt helyezett rá, hogy minden nap legyen „coitus”, lehetőleg több is, és minden megszerezhető nővel.

Későbbi feleségével, Jónás Olgával három évig volt viszonya az esküvőjük előtt – kapcsolatuk merőben testi jellegű volt – és kényszeres pontossággal jegyezte fel az aktusok körülményeit, minőségét, számát, ahogyan az orgazmusokról is pontos kimutatást vezetett.

Sorait olvasva egyszerre szánakozhatunk női áldozatain (beleértve az ekkor még boldog és készséges Olgát is) és magán a sorok íróján, hiszen egyértelmű, hogy egy mentálisan súlyosan beteg emberről van szó. Bár többször hangsúlyozza, hogy az épp aktuális „coitus” milyen kielégítő és eksztatikus volt, az is teljesen egyértelmű, hogy a szerelemnek csak a testi oldalát ismerte, érzelmek átélésére képtelen volt.

Klinikai karrierje is megtört

A szerhasználat elhatalmasodásával párhuzamosan klinikai karrierje is megtört: Moravcsik professzor végül nem őt nevezte ki tanársegédnek (ezen Csáth szörnyen megsértődött), ami talán érthető is, hiszen ekkor már évek óta hanyagolta egyetemi karrierjét.

Nyaranta inkább a tátrai gyógyfürdőkben vállalt munkát, mert „nincs diadalmasabb, szebb dolog, mint ifjú segédorvosnak lenni, fürdőn, ahol négy-öt nő rajong az emberért, emellett jól élni (Tátra), pezsgőzni, kirándulni Csorbóra. Morfiumot is fecskendezni néha halmozott coitusok után, stb. stb.”

Bár többször próbált önerőből leszokni a „mérgek”-ről (a morfium mellett pantoponnal és ópiummal is élt), sosem járt sikerrel. Végül, az első világháborúban katonaorvosként a déli, majd a keleti frontra vezényelték, és ott aztán végleg a mérgek vették át az irányítást: immár képtelen volt titkolni függőségét.

1917-ben leszerelték, ekkor körorvos lett Regőcén. Ebben az időszakban már paranoid kényszerképzetei voltak: féltékenykedett feleségére és alaptalanul gyanúsította őt, minden hétköznapi apróságból azt a tényt vélte kiolvasni, hogy az asszony meg akarja őrjíteni őt, sőt, környezetével is erre szövetkezik.

Családja többször is elvonókúrára vagy elmeorvosi kezelésre utalta, de Csáth rendszerint megszökött. Kosztolányi szerint ekkoriban már „vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon.”

Lánya születése sem segített 

1918 őszén megszületett kislánya, Brenner Olga, de édesapja nem tudott örülni neki. Fejébe vette, hogy a gyermek nem az övé, és fanatikus nyomozásba kezdett, hogy vélt igazát bizonyítsa.

Felesége ekkor már rettegett tőle, nem is alaptalanul: 1919. július 14-én Csáth egy papírcetlire felíratta vele, hogy „Közös elhatározással lettünk öngyilkosok. Jónás Olga”.

Csáth előre kitervelte a gyilkosságot és kettős öngyilkosságnak akarta beállítani. Ilyen előzmények után július 22-én három lövéssel megölte feleségét, majd felvágta az ereit és egy nagy adag morfiumot is bevett, ám a szomszédban lakó szerb katonaorvos megmentette.

Csáth ezek után a bajai kórházba került, ahol tovább forralta bosszúterveit Olga ellen, kinek halálát nem volt hajlandó elhinni, annak dacára sem, hogy öccse, Brenner Dezső bevitte a kórházba megmutatni a temetésről kiállított számlákat. Szeptember elején átszállították a szabadkai kórház elmeosztályára, ahonnan 1919. szeptember 12-én megszökött. Budapestre akart menni gyalog, hogy ott, a Moravcsik-klinikán kezeltesse magát. De a szerb határőrök feltartóztatták őt a demarkációs vonalon, Kelebia határában és bekísérték az őrszobára. Csáth állítólag könyörgött nekik, hogy lőjék agyon, ám végül maga vetett véget életének: halálos adag pantopont vett be – sosem derült ki, vajon hol és hogyan juthatott hozzá.

Szörnyű sors és szörnyű vég

Szörnyű sorsa és még szörnyűbb vége volt ez egy igazán nagyra hivatott, sokszorosan tehetséges embernek. Csak 32 éves volt, amikor meghalt, de már kilenc éve morfinista és az utolsó esztendőkben valóságos élőhalottá tették őt a szerek. Halála előtt megkérte öccsét, hogy a szívét, a máját és az agyát juttassa majd el formalinban a Moravcsik-klinikára, hogy ott megvizsgálhassák.

Brenner Dezső eleget tett e kérésnek, de végül csak az agyvelő érkezett meg Budapestre, vizsgálatra alkalmatlan állapotban, így azt a klinika kertjében eltemették, ma is ott van, a Balassa utcában. Csáth Géza teste jeltelen sírban nyugszik Szabadkán.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin