Lírájának valódi jelentőségét csak halála után ismerték fel: őt tekinthetjük az első igazán modern költőnek, Ady és a Nyugatosok előfutárának. Különösen balszerencsés életének talán legnagyobb „pechje”, hogy oly korban élt és alkotott, amikor a hivatalossá merevedett és epigonná silányult népnemzeti irányzat mindenhatóvá vált a magyar irodalmi életben, kíméletlenül és szisztematikusan kiszorítva minden más hangot. Így járt Reviczky Gyula is, aki – bár rövid élete végén egyre több fiatal költő sorakozott fel mellette – nem tudta felvenni a harcot a Gyulai Pál vezette konzervatív irodalmi érdekkörrel. 

Apja elmulatta örökségét

Reviczky későbbi szomorú sorsa, mondhatni, már a születésekor megpecsételődött. Apja, Reviczky Kálmán, nyugalmazott testőrtiszt, egy bohém és könnyelmű felvidéki nemes volt, anyja pedig a háznál szolgáló szlovák cselédlány, Balek Veronika. A későbbi költő tehát törvénytelen gyerek volt, de ezt egészen 18 éves koráig sikeresen titkolták előle.

Születése után apja felesége, a gyermektelen és nagyon jólelkű Zmeskál Judit sajátjaként nevelte a kisfiút, valódi édesanyját viszont elküldték a háztól. Négyéves koráig biztonságban és szeretetben nevelkedett apja felesége mellett, amikor az asszony meghalt, és ezzel megkezdődött a kisfiú hányódása a különböző rokonok között.

Zmeskál Judit – aki maga is vagyonos nemesi család leánya volt – végrendeletében 500 holdas birtokot hagyott nevelt fiára, ám ezt az örökséget Reviczky Kálmán elmulatta a maga vagyonával együtt. Amikor Reviczky Gyula 18 éves lett, és hirtelen meghalt az apja, nemcsak azzal kellett szembesülnie, hogy az anyai és az apai öröksége is elúszott és teljesen nincstelen lett, de azzal is, hogy törvénytelen származású, és a születési okmányaiban szereplő, valódi neve Balek Gyula – mivel apja elfelejtette őt a saját nevére venni. Így még amiatt is hosszas jogi procedúrát kellett folytatnia, hogy egyáltalán használhassa az addig viselt Reviczky nevet.

Nem mehetett egyetemre 

Korábbi tervéről, hogy jogi egyetemre megy, a pénz hiányában hamar le kellett mondania. Házitanítóskodásból és különböző lapokba írogatásból próbálta fenntartani magát, igen nehezen. Bármiféle állandó munkához, biztos egzisztenciához próbált jutni, mindenhol falakba ütközött, Gyulaiék köre féltékeny éberséggel őrizte előjogait és nagyon hatékonyan gondoskodott arról, hogy ne juthasson irodalmi nyilvánossághoz az, aki nem a népnemzeti irányvonalat követi.

Reviczkyre igen hamar rásütötték a „kozmopolita költő” szégyenletesnek szánt bélyegét, sőt még az idős Aranyt is ellene hangolták, aki 1877-ben megírta Kozmopolita költészet című, néhol keserűen maró és sértődött hangú versét.

Erre válaszolta huszonéves Reviczky az Arany Jánosnak című versével, amelyben Aranynak minden tiszteletet megadva, arról beszél mély bölcsességgel, hogy milyen meddő és felesleges az irodalmi árokásás, hiszen „Szép az ének, szent az ének, / Drága kincs, ha nemzeti. / De a legszebb dal örökké / Általános, emberi.”

Szemben állt a hivatalos irányzattal

A hivatalos irányzattal való szembenállása miatt aztán évekig nyomorgott, gyakran éhezett is, nyomorúságos hónapos szobákban tengődött, vagy ha még erre sem futotta, éjszakai kávéházak asztalánál vagy kapualjakban húzta meg magát. Nemegyszer előfordult, hogy hónapokon keresztül csak almán és üres kávén élt. Az is megesett, hogy egyetlen kabátját kellett eladnia, hogy valami ételhez jusson – de a rá oly jellemző mélabús derűvel versben búcsúzott a becses ruhadarabtól (Búcsú kabátomtól).

1874-ben így ír egy vidéki barátjának: „Borzasztóan nélkülözök mindent. Hogy fogalmat szerezz magadnak külsőmről, elég lesz, ha annyit mondok, hogy egy teljes hónap óta nem váltottam fehérruhát s mint valóságos tivornyahős nézek ki. Mindenem rongyolt, szaggatott, cipőm talpa át- és átlyukadt, úgyhogy a szó szoros értelmében mezítelen lábbal járkálok a havon és locs-pocsban. Hetekig nem eszem meleg ételt, legföljebb tejet, a többi eldelem kenyér és szalonna s még nagyon jó, ha ez van. Például most is, már két nap óta, alig ettem egypár almát. Eladtam utolsó kabátomat is, úgyhogy most egy sincs, csak a télikabát.”

A nélkülözések kikezdték az egészségét 

Tüdőbaj támadta meg, ami egyenesen következett a sok didergésből, az utcán töltött éjszakákból és az elégtelen táplálkozásból. 

Verseiben minduntalan felbukkan a korai halál gondolata: gyakran összekapcsolja a költői meg nem értettséget a halál képével és ilyenkor mindig arra a jut, hogy valódi megbecsülést csak a halála után remélhet – e jóslata amúgy látnokinak bizonyult.

A Volkov-temető című versének zárlata olyan, mint egy pontos fénykép a jövőből: „Rózsák alatt fogok rothadni majdan. / A kerepesi temetőben / Siromnak lesz virága bőven, / S halottak napján, olcsó kegyelet! / Eljősz te is, s meggyújtod mécsedet.” – mindez valóban így is lett, csak annyi különbséggel, hogy a sírján nem rózsák nyíltak, hanem rezeda-virág, azzal ültette be ugyanis a sírt élete utolsó nagy szerelme, a verseiben Rezedának nevezett Jászai Mari, a nagy tragika.

Jászai Mari volt élete nagy szerelme 

Jászaival már élete végén, 1888-ban találkozott, s a nála öt évvel idősebb színésznő ellentmondást nem tűrő szenvedéllyel csapott le az akkor már halálos beteg költőre – akivel egyébként úgy ismerkedett meg, hogy Reviczky elmarasztaló színikritikát írt a Stuart Mária-alakításáról, ami a művésznő számára merőben szokatlan volt, ezért saját szemével is látni akarta annak szerzőjét.

A találkozásból nagy szerelem lett, és rövidesen nemcsak a szerelemben, de az alkotásban is partnerek lettek: Jászai mutatta meg Reviczkynek először a kortárs Ibsen darabjait, és együtt kezdték lefordítani A babaház című színművet, melynek Reviczky Gyula adta a magyar fordításban a Nóra címet.

Tüdőbaja egyre súlyosbodott

Ekkorra Reviczky élete némileg rendeződött: 1887-től állandó állása volt a Pesti Hírlapnál, melynek tulajdonosa, Légrády Károly, valamint az irodalmi mecénás és lapkiadó Bródy Zsigmond anyagi támogatásának köszönhetően kétszer is elutazhatott a dél-tiroli Arcóba, egyre súlyosbodó tüdőbaját kezeltetni.

Első arcói gyógykezelése során írta a következő sorokat: „Tilalmas most a hangosabb beszéd; / Ének s kacaj gyors köhögésre készt. / Vigyázva járok, csend ül ajkamon; / Foszló tüdőmet így foldozgatom. / A fakadó rügy, pázsitos mező, /Sugárcsillámos, langyos levegő, / Nem gyönyöröm, mint volt, csak gyógyszerem; / Az orvos szabja meg lélegzetem. / Oh szép idők, egészség évei! / E romlatag test mostan érezi; / Akkor becsüljük csak meg életünk, /Ha nyavalyákkal kell megküzdenünk.” (Arcóban, 1888. március 14.)

Az első gyógykezelés sikeres volt, a költő állapota jelentősen javult, ám egy év múlva, 1889 tavaszán már ismét Arcóban van, további kezelések miatt. Ekkor már javában dúl a Jászai-szerelem: a nagy tragika megígéri neki, hogy amint lehet, utána utazik és a kezelések után együtt fogják beutazni egész Itáliát. Addig is levelekben tartják a kapcsolatot és Reviczky – bár állapota nem javul – igyekszik elhitetni magával, hogy a szerelem meg fogja gyógyítani és újrakezdheti az életét: „Uj nap ragyog fel életemre, / Egy drága, ritka nő szerelme. (…) / Te űzöd el szomoruságom, / Melletted jön meg gyógyulásom.” (Édes napok, 1889. február 17.)

Jászai nem hozta meg a gyógyulást

Ám Jászai nem jön, sőt, a levelek is elmaradnak, és amikor a költő hazatér Arcóból, a színésznő nem hajlandó találkozni vele. Hogy mi volt a háttérben? Egyfelől Jászai Marit orvos ismerősei óvatosságra intették, hogy a halálos kór őt is könnyen megfertőzheti, másfelől viszont Jászai ekkor már a nála épp 20 évvel fiatalabb, ekkor 19 éves Szomory Dezsőre vetette ki hálóját és úgy tűnik, Reviczkyről egyszerűen megfeledkezett.

A költőt lesújtotta ez az árulás. Halálos ágyán utolsó, keserű sorait Jászai Marinak írta: „Azzal a zsebkendővel mit te adtál, / Törlöm le, hűtlen, izzadtságomat / Amely lám az utolsó – csak izzadtságomat, nem könnyemet.”

A fájdalmasan fiatalon, mindössze 34 évesen elhunyt költőnek még a temetésére sem ment el Jászai Mari, de a legenda szerint később rezedákkal ültette be a sírját a Kerepesi-temetőben.

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin