Sokrétű munkásságának és közéleti szerepvállalásának köszönhetően Szentágothai János a 20. századi magyar orvostudomány egyik legismertebb alakja lett. Kísérleti agykutatással, főleg a szemmozgások, egyensúlyi működések, gerincvelő- és agytörzsi reflexek idegmechanizmusának tanulmányozásával, a magasabb idegközpontok szerkezetével foglalkozott. Emellett kiváló tudományszervezőnek és mindenekfölött remek tanárnak bizonyult. Többször volt az orvosi Nobel-díj várományosa, de szerteágazó tevékenysége miatt végül is nem kapta meg ezt az elismerést.

hirdetés

Orvosok között

Szinte nem is választhatott volna más hivatást – orvosdinasztiába született. Apai ágon erdélyi szász, anyai ágon székely felmenők leszármazottjaként 1912. október 31-én látta meg a napvilágot Schimert János néven. Családjából a magyar orvostörténelem olyan nagyjai kerültek ki, mint Lumnitzer Sándor, Schöpf-Merei Ágost és Antal Géza.

Ulyssesként az agy körül című életrajzi írásában dédapjáról, Lumnitzer Sándorról megemlíti, hogy már az 1848-49-es szabadságharc idején kloroformban amputált (ez Amerikában még másfél évtizeddel később, a polgárháború idején sem volt általános gyakorlat), nagyapjáról, Antal Gézáról pedig úgy emlékezik meg, mint a közép-európai urológia egyik megalapítójáról. Apja, Schimert Gusztáv ugyancsak orvos volt: kiváló diagnoszta, a homeopátia híve. Antal Margittal kötött házasságukból hat fiú született, közülük öten élték meg a felnőttkort, és – Chicago és Budapest között szétszóródva – mindannyian az orvosi hivatást választották. Szentágothai János gyermekei, Katalin, Mária és Mária Krisztina ugyancsak orvosok lettek.

Az ifjú kutató

1936-ban végzett a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karán, s itt kezdte kutatói pályáját Lenhossék Mihály anatómus, idegrendszer-kutató irányítása alatt.

Mestere hatására az akkoriban vitatott neuronkoncepció mellett foglalt állást, mely szerint az egyik idegsejt nyúlványa a másik sejttel csak érintkezik, nem pedig folytatódik benne. Szentágothai az ezüstimpregnációs módszer alkalmazásával – évtizedekkel a mindent eldöntő elektronmikroszkópos vizsgálatok előtt – meggyőzően érvényt szerzett a neuronkoncepciónak, s ezzel nemzetközileg is ismert lett. 

Az ifjú kutató 1938-ban vette feleségül Biberauer Alice-t, házasságukból három kislány született. A háborút ő sem kerülhette el, 1944-ben behívták katonának. Szerencséje volt: amerikai hadifogságba esett, s anyanyelvi szintű német és angol nyelvtudásának köszönhetően hamarosan kinevezték a németországi Bad Salzschlirfbe telepített katonai kórház vezetőjének. A hadifogságból 1946-ban tért haza. 

Tudományos vagányságok

Még ebben az évben megbízták a pécsi egyetem anatómiai intézetének vezetésével. A tanszék háború utáni újraindítását követően az egyensúlyi rendszer és a neuroendokrinológia (az idegrendszer és a belső elválasztású mirigyek élettani folyamatainak) témakörével foglalkozott, s iskolateremtő munkát végzett a neuroanatómia terén. 

Erre a korszakra ő maga úgy emlékezett vissza, mint egy nagy család történetére. Felesége, gyermekei, a tanítványok, a takarítók, a fűtők, a boncmesterek háromszáz négyzetméteren éltek együtt az intézetben. Ő hol az íróasztala mellett ült, hol a mikroszkóp fölé hajolt, hol anatómiai ábrákat rajzolt, miközben lányai néha még a boncteremben is bújócskáztak.

Kiváló oktató volt, aki az irodalomtól a népszokásokig terjedő történeteivel nem csupán a tananyagra, de gondolkodni is tanította diákjait. Remekül rajzolt és festett két kézzel is, ezzel az adottságával sokszor elkápráztatta a hallgatóságot. Leghíresebb munkáját, a Kiss Ferenccel közösen készített, tucatnyi nyelvre lefordított, száznál is több kiadást megélt anatómiai atlaszát is saját maga illusztrálta. 

36 évesen az MTA levelező tagja lett, két évvel később pedig a szemmozgató izmok agytörzsi szabályozásának leírásáért – ahogy önéletrajzában nevezi: „tudományos vagányságaiért” – megkapta a Kossuth-díjat. 1961-ben az ő tanszékén kezdték hazánkban az elektronmikroszkópos agykutatást. 

Harmóniában a világgal

Kiemelkedően művelt, kulturált, a művészetekre fogékony személyiségként írták le tanítványai és kollégái. A művészetek mellett a természet is vonzotta, családjával, munkatársaival, diákjaival együtt rendszeresen kirándultak a Mecsekben – ilyenkor hosszasan értekezett természetről, történelemről, irodalomról vagy képzőművészetről. Kiváló gombaszakértő is volt, és a rákok idegrendszere éppúgy érdekelte, mint az, hogy miként lehet jó vacsorát készíteni belőlük.

Sokoldalú, nyitott személyiségének köszönhetően kötetlen, mégis tisztelettudó társasággá szervezte a pécsi anatómus kollégákat. A tudomány és a művészet összekapcsolásával a szépségre és harmóniára, az emberi élet teljességére törekedett.

Kétszeres iskolateremtő

1963-ban visszahívták Budapestre, annak az anatómiai intézetnek lett a vezetője, amelyben tudományos pályáját megkezdte. Új kutatási irányokat jelölt ki, fiatal tudósok csapatát gyűjtötte maga köré. Ahogy Pécsett, úgy a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen is olyan tudósgárdát nevelt fel, amely megalapozta a magyar agykutatás több évtizedes hírnevét. Munkássága elismeréseként számos külföldi tudományos társaság, köztük az angliai Royal Society és a vatikáni Pápai Akadémia választotta tagjának. 1967-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja lett, 1977 és 1985 között pedig a testület elnöki tisztét is ellátta. 

Az egyetem falain túl 

A nemzetközi hírű orvoskutató 73 évesen újabb területen próbálta ki magát: 1985 és 1994 között országgyűlési képviselő lett. 1988-ban mondta el nevezetes tiltakozó beszédét a bős–nagymarosi vízlépcső terve ellen, és szorgalmazta a demokrácia kiterjesztését az élet minden területére. 

Jó kapcsolatot ápolt a szkeptikus mozgalom egyik vezéralakjával, a csalók és áltudósok leleplezéséről híressé vált James Randivel, aki 1992-ben Magyarországra is ellátogatott. Szentágothai János még ugyanebben az évben egyik alapítója és első elnöke lett a Tényeket Tisztelők Társaságának, amely a tudományos szkepticizmus elvei alapján igyekezett fellépni az áltudományokkal szemben. 

A professzort élete utolsó napjáig érdekelték a világ eseményei: tudományos közleményei mellett az oktatásról, a hit és a tudomány kapcsolatáról, a művészetről, a nevelésről, a test és lélek egységéről szóló írásai is rendszeresen megjelentek. Köztiszteletben álló tudósként 81 éves korában, 1994. szeptember 8-án váratlanul hunyt el Budapesten.

Szerdahelyi Krisztina

Gyógyhír Magazin