A fiúk párjai ismert, sikeres fiatal színésznők. Mi kell még? Hát az, hogy az apa, Kovács Frigyes ma is nagyon népszerű: játszott a Mellékhatás és a Drága örökösök című sorozatokban és a Kojot című mozifilmben. 

-    Maga úgy jött be a szobámba, hogy ki sem nyitottam az ajtót.

hirdetés

Ezt most nem biztos, hogy értem, művész úr: Ön Szabadkán van, én Budapesten. 

-     Igen, de ilyet még nem tapasztaltam, hogy nem hívtam magát, és maga sem engem, hangosan hallgattam a rádiót a telefonom keresztül, ami elhalkult, mert valaki „hallózni” kezdett messenger hívásban. Kiráz a hideg, hogy a telefonok képesek maguktól újrahívni egymást. 

Fogjuk fel úgy, hogy ez sorszerű. Ennek a beszélgetésnek most és itt kellett létrejönnie. Nem távoli Öntől ez a gondolat, hiszen olvastam, hogy már gyermekként is foglalkoztatták megfejthetetlen, filozofikus dolgok. Mint például, amikor 7 éves volt, arról gondolkodott, hogy hová mennek ősszel a fecskék, és hogy mi értelme a disznó életének, akit Ön legeltet, táplál, azért, hogy hízzon és hogy leöljék. Hát ez az eset ilyesmi, nem?

-    Lehet, de legalább jót nevettünk most magával, és kellemes hangulatban beszélgetünk. Azt, hogy a fecskék hova mennek, ma sem tudom, a disznó életéről összetettebbnek érzem a problémát. Viszont azt gondolom, hogy 7 évesen azért volt ez más, mert azt hittem, sok minden van, amit nem tudok, de majd megismerem a válaszokat. Ma úgy érzem, újabb kérdések merülnek fel, amelyekre nincs válasz, amelyek gyötörnek. Aggaszt Európa sorsa. Hallom a híreket a francia tragédiákról, vérzik a szívem. A népek újkori vándorlása veszélybe sodorja alapvető európai értékeinket. Nem tudom, mit tehetünk ez ellen. 

További képek

Kezdjük akkor a végén. Sikeresek a gyerekei, mindenki a maga területén. Felkészítette a fiúkat a művész pályára? 

-    Nálunk az volt a jelszó, mindent, csak ezt ne. Nem akartam, hogy a művész pálya felé menjenek, mert bár én megtapasztaltam ennek sok gyönyörűségét, meg is szenvedtem az egészet. Tamás fiamat ma sokan a Korhatáros szerelem sztárjaként azonosítják. Őt is óvtam a pályától, viszont emlékszem az első jelre, amikor görcsbe fordult a gyomrom, mert rádöbbentem, hogy nincs mese, ez a gyerek színész lesz.

Hetedikes volt, és éppen autóval mentünk valahová, ő hozta az iskolatáskáját, hogy majd  harminc percben mindent megtanul, amíg odaérünk valahová. A gyerekeim nem nagyon szerettek tanulni, nem voltak sajnos szorgalmasak, mégis valahogy mindig tudták, amit kellett. Szóval Tamás egyszer csak azt mondja, holnapra meg lehet tanulni egy verset egy ötösért, de ő nem fogja. Nem éri meg. Mire én kérdeztem, mi az a vers. Hát kiderült, hogy Nagy László Ki viszi át a szerelmet … mondom Tamásnak, nehogy már ezt a pár sort ne tudd megtanulni, négyszer elolvasod és tudod. Remek volt a memóriája mindig. Belement.

Adtam néhány instrukciót, beszéltem neki arról, miről is szól ez, és ő olyan precízen megoldotta, úgy mondta a sorokat, olyan mély tartalommal, hogy megdöbbentem. Na, akkor összerándult a gyomrom: éreztem, nincs mese, ez a gyerek ezt nagyon érti, ebből baj lesz, ez színész lesz. 

Ákos pedig egyszer megkért, hogy segítsek egy szavalóversenyre felkészülni és azt mondja, nem segítettem, valahogy elsodort az idő minket. Én erre nem emlékszem, de a gyerekben benne van. Viszont én hiszem, hogy nem a színészet volt az ő útja: ma sikeres operatőr. Amikor elvégezte a sulit, beállhatott volna valamelyik kamera mögé bármelyik tévében, de ő nem ezt az életformát akarta. Ment a maga útján: ma csodákat csinál, és meg is él belőle. 

Persze, örülök, hogy most ilyen jól megy nekik, és arra is büszke vagyok, hogy a párjaik is sikeres színésznők, Tamás párja Rujder Vivien, Ákosé Mészáros Blanka, szépek, okosak, tehetségesek. De akkor is féltem őket: a siker törékeny. Tamás pedig nagyon erősen örökölte az igazságérzetemet: kemény srác, nem megalkuvó – bármikor baja lehet ebből. 

Dehát akkor boldog apa! Mit akar még? Ők már tősgyökeres budapestiek, nekik már csak a vérükben van meg a puszta, a tanya. Nekik már nem ott van a haza, ahol Önnek.

-    Ez igaz. Én mindig a Vajdaságban leszek itthon, még akkor is, ha ide már nem sok minden köt. Szabadkán, a saját kezemmel épített házban élek, és a lányom is itt dolgozik, tehát vele napi kapcsolatom van, sőt az unokámmal is, Bercivel, aki hatéves, és szereti, ha mesét olvasok neki.

Ha játszom, akkor megyek át Magyarországra. Viszont amikor a fiaim meglátogatnak, akkor úgy gondolom, ők ugyanazt élik át, amit én, annak idején. Kavillón nőttem fel, odalátogattam haza, odamentem a szüleimhez. Aztán, ahogy öregedtek, egyre többször láttam, hogyan múlik az idő, milyen a pusztulás maga. Odafelé boldogan mentem, visszafelé nagyon szomorúan. Félek, hogy amikor a gyerekeim meglátogatják a szüleiket, ugyanezt érzik. 

Pörögjünk fel, nincs miért szomorkodni: Ön sikeres, Jászai Mari-díjas színész, több délvidéki színházat, díjakat alapított. Ön jelölte ki a délvidéki színjátszás napját, rendez, remek filmszerepek vannak a tarsolyában, és a Magyar Érdemrend lovagkeresztjének tulajdonosa. Nekem kicsit ezzel együtt olyan, mint régen a vándorszínészek: Szabadkán lakik, és Magyarországon játszik. Nem otthontalanság ez? 

-    Érdekes, most, hogy mondja. Sosem érzetem ezt. Nem tudnék máshol lakni, de imádok játszani Békéscsabán, Sopronban, vagy ahová éppen hívnak Ha megyek játszani, olyan vagyok, mint a juhász. Az ott van otthon, ahová leszúrja a botját, leteríti a subáját. Megérkezem a színészházba, vagy bármilyen más szállásra, panzióba, és viszem a két nagy bőröndömet. Gyorsan otthont teremtek: kipakolom a kedves tárgyaimat, néhány könyvemet, a ruháimat, és kész a fészek. Ott vagyok otthon, ahol éppen lennem kell, ahol feladatom van.

Annak idején 8 évesen borzongtam a messzeségtől, de vágytam is rá: nem tudtam, mi van a horizonton túl. Aztán megtudtam, ott van „a” város. Ez akkor nekem Zenta volt. Tudtam, hogy én városban akarok élni, ahol élet van. Igen, ahogy az elején mondta, én nem láttam színházat és embert is csak keveset, de kezembe került egy könyvecske, ami leírta, hogyan kell színdarabot rendezni. Na én akkor ezt elkezdtem, és akartam tágítani a horizontomat. Meg is történt, megtettem.

Sok idő volt az is, amíg felfogtam, hogy én magyarul beszélek, de ahol élünk, az nem Magyarország. Volt egy kis táskarádióm, azon hallgattam mindig a magyar adást. A kedvencem: „Játék és muzsika 10 percben. Aki kérdez, Czigány György. Aki válaszol: ..”. És mindig volt valaki, aki válaszolt és tudta a válaszokat. Akkor én úgy gondoltam, hogy Magyarország egyenlő a nagyon okos emberek országával, akik minden kulturális, zenei kérdésre tudják a választ, hogy Magyarország a Parnasszus. Magyarország ma sikereim színhelye. Hálás vagyok érte. Bízom abban, hogy játékszenvedélyemnek, a színpadnak még sokáig hódolhatok.

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin