A világ ma is a vakcinakutatás lázában ég, számos tudományos intézet fut versenyt az idővel az új típusú koronavírus-fertőzés elleni szérum kifejlesztésében. A védőoltásoknak számos, az egész világot érintő fertőző betegség visszaszorulását – s így rengeteg ember életét –  köszönhetjük. Ezek egyike a járványos gyermekbénulás, melynek kórokozóját, a poliovírust Karl Landsteiner azonosította 1908-ban.

A kór az 1900-as évektől egyre jobban terjedt világszerte, végül az ötvenes években aggasztó méreteket öltött a bénulásos megbetegedések száma.

1938-ban Franklin D. Roosevelt elnök – aki 39 évesen szintén a betegség áldozataként került tolószékbe – az USA-ban megalapította a Gyermekparalízis Nemzeti Alapítványt a védekezés elleni kutatások támogatására. 

hirdetés

A kutatás elkötelezettje

Jonas Salk szegény orosz és ír zsidó bevándorlók gyermekeként született New Yorkban 1914. október 28-án. Bár a szülők nem voltak sem jómódúak, sem iskolázottak, gyermekeik oktatására nagy gondot fordítottak. Jonas a New York-i Orvosi Egyetemen végezte tanulmányait, 1939-ben avatták orvossá. Nemcsak tudásával emelkedett ki társai közül, hanem azzal is, hogy a praktizáló orvosi munka helyett a sokkal kisebb jövedelemmel járó kutatást választotta. 

Az egyetemet követően a New York-i Mount Sinai Kórházban kezdett dolgozni rezidensként. Ekkor vette feleségül Donna Lindsay-t. Leendő apósa a házasság feltételeként szabta, hogy előbb szerezze meg doktori címét, és vegyen fel egy előkelőséget sugalló harmadik nevet is. Így lett belőle Jonas Edward Salk. 

Küzdelem a vírusok ellen

1942-ben a kórházat otthagyva a Michigani Egyetemen kezdett kutatni és tanítani, ahol dr. Thomas Francisszel, a B típusú influenzavírus felfedezőjével dolgozott együtt az influenzavakcina kifejlesztésén. Az influenzavírust formaldehiddel inaktiválták, s ezzel a módszerrel a világon elsőként készítettek oltóanyagot elölt vírusból. A szérumot először az amerikai hadseregben alkalmazták, sikerrel. 

Néhány évvel később Salkot kinevezték a Pittsburghi Egyetem víruskutatási laboratóriumának igazgatójává. Itt már egyértelműen a poliovírust és annak különböző változatait tanulmányozta. Kutatásaira felfigyelt a Gyermekparalízis Nemzeti Alapítvány vezetője is, és felkérte, hogy dolgozza ki a gyermekbénulás elleni szérumot.

A munkát segítette, hogy 1949-ben három amerikai tudós, Thomas H. Weller, Frederick Robbins és John F. Enders sikeresen kitenyésztették a betegséget okozó vírust. Eredményeiket 1954-ben Nobel-díjjal ismerték el. 

Egy szörnyű év

1952-ben az Egyesült Államok történetének legnagyobb gyermekparalízis-járványa pusztított: több mint 57 ezer esetet jelentettek, háromezernél többen meghaltak, és 21 ezer embernél maradt vissza bénulás – az áldozatok nagy része gyermek volt. A poliovírus szájon át jut be a szervezetbe fertőzött tárgy, étel, esetleg víz által. Megtámadja a központi idegrendszert, és gyulladást okoz.

A súlyosabb fertőzések mintegy 50 százaléka végződik tartós bénulással, amelynek fele tekinthető súlyosnak. Mivel a betegség során kialakult bénulás teljes rehabilitációjára nincs mód, a védekezés egyetlen módja az immunizálással történő megelőzés. Egyes beszámolók szerint az atombomba mellett a poliovírus jelentette Amerika legnagyobb félelmét a hidegháborús években. Érthető, hogy a kutatók eszeveszett versenybe kezdtek a betegség megelőzésére. 

Az orvostörténet legnagyobb kísérlete

Salk 1955. április 12-én bejelentette, hogy kifejlesztett egy vakcinát. A szérum úgy készült, hogy ázsiai rézuszmajmok veseszövetében tenyésztettek ki poliovírust, amelyet azután – az influenza-oltóanyag mintájára – formaldehiddel elöltek oly mértékben, hogy az megtartotta immunológiai hatását. A vakcina injekcióban került forgalomba. Az állatkísérletek sikeresnek bizonyultak, és Salk elsőnek saját magán, majd feleségén és három gyermekén próbálta ki az új oltóanyagot.

Ezután a szérumot példátlan méretű humán kísérletben tesztelték: a vizsgálatban 20 ezer orvos és közegészségügyi hivatalnok, 64 ezer iskolai alkalmazott, 22 ezer önkéntes, 200 745 védőoltással beoltott gyermek, 201 229 placebóval beoltott gyermek, a kontrollcsoportban pedig több mint 1 millió 200 ezer iskolás gyermek vett részt. 

Az eredmények megnyugtatóak voltak. Az amerikai egészségügyi hatóságok rövidesen engedélyezték a gyártást, és az egész világon megindultak a tömeges oltások. 

„Lehet-e szabadalmaztatni a napot?”

Jonas Salk egyik napról a másikra világhírű lett, az amerikaiak nemzeti hősként ünnepelték, sokfelé még a boltok kirakatain is megjelent a felirat: „Köszönjük, dr. Salk!” Eisenhower elnök a Fehér Házban tartott ünnepségen elnöki kitüntetésben részesítette, és az emberiség jótevőjének nevezte a kutatót.

Amikor Salkot egy televíziós beszélgetésben megkérdezték, hogy ki az oltás szabadalmának birtokosa, így válaszolt: „Nincs szabadalom… Vajon lehet-e szabadalmaztatni a napot?”

Salk 1960-ban a kaliforniai La Jollában megalapította a Biológiai Tudományok Salk Intézetét, amely a mai napig tudományos kutatóközpont. Itt előbb a rákos megbetegedésekben, valamint a multiplex sclerosisban szenvedőknél vizsgálta a szervezet immunreakcióit.

Később egy újabb nagy veszedelem, az AIDS kezelését kezdte tanulmányozni, és élete utolsó éveit a HIV-vírus elleni vakcina keresésével töltötte. Keze alól másfél száz tudományos közlemény és több könyv is kikerült. 

A gyermekek megmentője 81 éves korában 1995. június 23-án hunyt el. Első felesége és három fia mellett második felesége, Francoise Gilot is gyászolta, aki korábban hosszú éveken át Picasso kedvese volt.

Salk kontra Sabin

Egy másik amerikai tudós, Albert Bruce Sabin 1935-től dolgozott a poliovírus elleni oltóanyag kifejlesztésén. Bár a háború visszavetette kutatásait, 1957-ben ő is előállt egy vakcinával. Sabin azonban nem ölte meg a vírust, csupán legyengítette. Azt állította, hogy az „élő” vírust tartalmazó oltóanyag hatásosabb, és másik nagy előnye, hogy cseppekben adagolható.

A Sabin-vakcinával való tömeges oltási kísérletet előbb Kubában, majd Oroszországban végezték sikerrel, így az amerikai egészségügyi hatóságok 1961-ben engedélyezték a gyártását. Ekkor a Salk-féle vakcina lassan visszaszorult, szerepét a világ legtöbb országában átvették az olcsóbb, egyszerűbben beadható „Sabin-cseppek”.

A két védőoltásnak köszönhetően az elmúlt 65 évben csaknem eltűnt a betegség, új járványok csak a védekezést mellőző vagy nem megfelelően alkalmazó országokban törtek ki. 

Salk és Sabin később is vitában álltak egymással, mindegyikük a maga oltóanyagát tartotta jobbnak. A vetélkedés végül Salk javára dőlt el: az Egészségügyi Világszervezet ajánlása szerint 2010-től az élő vírust tartalmazó Sabin-vakcina alkalmazását fel kell váltani az inaktivált poliovírust tartalmazó oltóanyaggal. Az indoklás szerint a gyermekparalízis kórokozójának végleges eltűnéséhez mindennemű poliovírus – még a gyengített oltóanyagvírus – előfordulását meg kell szüntetni a világon.

Szerdahelyi Krisztina

Gyógyhír Magazin