Kölcsey Ferenc (1790 – 1838) alapvetően nem volt beteges ember, önmagát egy levelében „tűrhető egészségű”-nek írta le. Személyes élete azonban egészen apró gyermekkorától kezdve súlyos tragédiákkal volt terhes, melyek meghatározták személyiségének fejlődését is.

Négyesztendős korában súlyos betegségen esett át: feketehimlőt kapott. A feketehimlő (vagy variola) félelmetes, pusztító járvány volt a 18-19. században, halálozási aránya elérte a 40%-ot. Akik szerencsésen átestek rajta, azok is gyakran életük végéig viselték a himlő után maradt csúf hegeket az arcukon, sokan pedig a szemük világát veszítették el miatta. Így járt a kis Kölcsey is, aki egyik szemére megvakult a feketehimlő következtében.

hirdetés

Amikor a himlő leverte lábáról a kisfiút, erdélyi dajkája, bizonyos Panka egy népi gyógymódot ajánlott a szülőknek: „Ha nincs segítség, nem él meg reggelig. Nálunk, Közép-Szolnok megyében úgy csinálják, hogy behevítenek a sütőkemencébe, de nem éppen annyira, hogy lángra lobbanjon a lapáton bedugott panusa (száraz kukoricaszár). Akkor rákötik a lapátra a gyereket. Ha nagyobbacska, bebújik magától. Rátolják a kemence ajtaját, s benn marad, míg anyja elmond hét Miatyánkot. Akkor kikapják, s kicsi testét bekenik faolajjal és bedugják a meleg ágyba. A forróságban kipattannak a hólyagok, levet eresztenek, a gyerek megkönnyebbül. Mintha kézzel vették volna le a betegséget róla.” – írja Szentimrey Jenő a Ferenc tekintetes úr című, 1939-ben megjelent életrajzi regényében. Mivel ez a fajta kezelés elterjedt volt a nép körében annak idején, valószínű, hogy az aggódó Kölcsey-szülők nem Panka dajkától hallottak róla először, így aztán megpróbálkoztak vele, és ezzel megmentették a gyermek életét.

A kemencét 60-70 fokosra fűtötték fel (ez megfelel a ma is népszerű szaunák hőmérsékletének) és betették a kisfiút. A családi hagyomány szerint azonban Kölcsey édesanyja, Bölöni Ágnes nem bírta kivárni a hét Miatyánk végét, előbb kikapta a gyereket a kemencéből, és ekkor, a kemenceajtó nyílásakor csapódott volna a kisfiú szemébe egy égő parázs, mely vakságát okozta. Ez a fatális véletlen inkább amolyan családi legendának tekinthető, semmi bizonyíték nincs rá, ellenben azt tudjuk, hogy mai becslések szerint a himlőoltás bevezetése előtti időkben a vakságok 5%-át a feketehimlő okozta a magyar lakosság körében.

Magányos, zárkózott fiatalember lett

Bár Kölcsey felgyógyult a himlőből, következményeit egész életében viselte és nemcsak fél szemének elvesztése miatt. Gyönge testalkatú, félénk és visszahúzódó gyerek lett, aki nehezen viselte, hogy kortársai csúfolták hibás szeme miatt. Hatévesen újabb csapás érte: elvesztette édesapját, majd 12 éves korában anyját is, így nemcsak teljesen árván maradt, de mint legidősebb fiúnak, neki kellett gondoskodnia három fiatalabb öccséről is. Ez nagyon korán súlyos terheket rakott a fiatal fiú vállára: innen ered túlzott felelősségtudata és komolysága. Mivel egész életében gondot viselt az öccseire és azok gyermekeire, egyes életrajzírói ezzel magyarázzák, hogy ő maga sosem nősült meg és nem alapított családot.

Magányos, zárkózott fiatalember vált belőle, akit a Debreceni Kollégiumban attól féltettek, hogy beleőrül a sok tanulásba, olvasásba. Állítólag a nyári vakációk idejére el is tiltották őt a könyvektől – hasztalan. A sok olvasással viszont nagyon megerőltette a megmaradt, ép szemét is, ami aztán állandósuló fejfájásokhoz vezetett (ő „fejzúgás”-nak nevezte ezt a leveleiben). A fejfájás mellett „gonosz hurut”-ról és „nátha hideg”-ről, sőt influenzáról tesz említést olykor a levelekben, de ezek sosem voltak súlyos lefolyású betegségek; Kölcsey jó egészségű ember volt.

Életmódja is nagyon puritánnak mondható: nem ivott alkoholt, még csak nem is pipázott, mint kortársai közül szinte mindenki. Étvágya rossz volt, mulatni nem szeretett, teljesen elütött a megyei uraktól, akik között élete legnagyobb részét kellett töltenie.

Egyik ifjú patvaristája (joggyakornoka), Pap Endre így írt mesteréről: „Egy volt a legérdekesebb jelenetek közül e nyulánk, magas termetű, de gyenge testalkatú, kopasz, borotvált arcú és ajkú, örökké halvány, szerény, egyszerű s igen tiszta alakot látni a megyének torzonborz bajuszú, piros pofájú, pohos hasú, vastag nyakú tisztei és táblabírái között.”

Kölcsey maga sem tartotta sokra testi adottságait: „Az én belsőm tűzzel teljes, de külsőm, ezen nyomorult alkotmányú test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok s ezen rövid látású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba,  hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok.” – panaszolja Kazinczynak 1814-ben.

1814-ben és ’15-ben érzelmileg amúgy is rendkívül megterhelő időszakot élt ált: családjáért érzett kötelességtudata a pesti irodalmi életből vidéki birtokaira szólította, ahol a gazdálkodó földesurak életét kellett élnie. A méltó szellemi környezet hiánya nagyon megviselte, valódi apátiába esett. Rosszul viselte azt is, hogy el kellett szakadnia legjobb barátjától, Szemere Páltól, aki ráadásul meg is nősült ekkoriban – és Kölcsey olyan, máig is zavarbaejtő, forró érzelmekről tanúskodó leveleket írt Szemerének, melyek ma is gondolkodóba ejtik az irodalomtörténészeket és számos találgatásra adnak okot a két férfi kapcsolatát illetően. Ám Kölcsey végül érettebben került ki ebből a sajátságos érzelmi viharból: a szentimentalizmusra oly jellemző kesergéseket egy sokkal magasztosabb téma váltotta fel költészetében: a nemzet, a haza és a haladás ügye. 

Nemzet, haza, haladás

1825-ben sor került az első reformországgyűlésre, a megyei politikai élet megélénkült és a társaságban korábban gátlásos költő hazafias lendülettel vetette magát a politikai vitákba, olyannyira, hogy Szatmár vármegye követének választották és az 1832-36 között tartott pozsonyi diétán (országgyűlésen) már a haladó, liberális nemesség legnagyobb hatású szónoka volt. Kossuth így írt később első találkozásukról: „Egy erős lélek töredékeny test láncai között. Tar agyát őszbe vegyült kevés haj lengte körül; színtelen arcán ezernyi átvirrasztott éjnek tikkadtsága ült; egyetlen szemében a nemzet múlt s jelen bánata tükrözött.” (Pesti Hírlap, 1842)

Kölcsey a jobbágyfelszabadítás elkötelezett híve volt, ám amikor 1835-ben Szatmár megyében a konzervatív nemesek szereztek többséget, olyan követutasítást küldtek ki Pozsonyba Kölcseynek, melyben meg kellett volna tagadnia a jobbágyfelszabadítás ügyét. Erre ő nem volt hajlandó, inkább lemondott a követségről. Távozásakor Kossuth az Országgyűlési Tudósítások-at gyászkeretben jelentette meg, az országgyűlés felfüggesztette a tanácskozást, az ifjúság pedig fáklyás felvonulást tartott Kölcsey búcsúztatására és a reformeszmék mellett kiállva: mindez jól megmutatja, milyen népszerű és megkerülhetetlen alakja lett rövid idő alatt a haladó, reformpárti, liberális értelmiségnek.

Egy évvel később, 1836-ban a bécsi kormány feloszlatta a pozsonyi diétát és leszámolt a hazafias, liberális ellenzékkel: Kossuthot bebörtönözték, Wesselényi Miklós bárót felségárulási perbe fogták. Wesselényi Kölcseyt kérte fel védőügyvédjének, aki elkötelezetten munkálkodott a báró felmentésén.

A bécsi kormány tette el láb alól? 

Mindenkit váratlanul ért, amikor 1838 nyarán, a per kellős közepén Kölcsey hirtelen meghalt. Unokahúga, Kölcsey Antónia naplója szerint 1838. augusztus 15-én elkapta őt egy zápor, amikor nyitott szekéren utazott, és ettől annyira meghűlt, hogy ágynak esett és augusztus 24-én meghalt. Obernyik Károly, a későbbi neves drámaíró akkoriban a Kölcsey-családdal élt Csekén, mint Kölcsey Kálmán nevelője, így írt a korabeli gyógykezelésről: „23-án eljövén Tamássy, minden lehetséges operatiót véghez vitt. Kölcseyre nadályokat ragasztott, hólyaghúzót tett gyomrára, nyakára, tormát lábára. Ez nap délig jobban is volt; de délután ismét, még pedig nagyon rosszul lett. Estvefelé pedig már eszmélet nélkül is beszélt.”

Másnap délelőtt, 1838. augusztus 24-én halt meg, 48 éves korában; a következő napon, augusztus 25-én pedig már el is temették. Ez a sietős temetés, a tény, hogy korábban Kölcsey nem betegeskedett, illetve, hogy a szabadelvű, hazafias ellenzék vezéralakja volt és épp a hasonlóan népszerű Wesselényit védte, gyanakvásra adott okot és hamar elindította a szóbeszédet: Kölcseyt a bécsi kormány tette el láb alól. A családi legenda szerint Kölcseyt megmérgezték, mégpedig Obernyik Károly adott volna át neki egy levelet, melyben nem volt semmi írás, ám a címzett kezében pillanatok alatt lilára változott, mire Kölcsey felkiáltott és elájult. Ez a legenda sokáig tartotta magát, még az 1875-ben kiadott Kölcsey-életrajzba is bekerült, de valóságtartalma sosem igazolódott. Amikor pesti barátai – már a temetés után egy héttel – értesültek haláláról, el sem akarták hinni. Wesselényi, amikor megkapta a hírt, állítólag tenyerébe temette az arcát és így sóhajtott fel: „Nem közénk való volt!”

Dávid Andrea
irodalomtörténész

Gyógyhír Magazin