Régen nem láttunk a képernyőn, most már a „megérdemelt nyugdíjas évek” telnek?

- Nehezen képzelem el magam „csak” nyugdíjasként. Abszolút aktív életet élek, hála Pataki András színigazgatónak: 9 éve a Soproni Petőfi Színházban alakítok többféle szerepet, de ezek persze nem kötődnek a színpadhoz.

hirdetés

Nono! Azt csiripelték a madarak, hogy felléptél egy darabban…

- Hát igen: volt egy három szavas szerepem, valóban. Egy operatőrt alakítottam, a végén meg is kellett hajolnom, rendesen benne voltam a tapsrendben. Jópofa dolog volt, de ez inkább csak vicc, valójában a színház eseményeiről írok és forgatok, portrékat készítek a színészeinkről. Van egy havonta jelentkező magazin és egy 25 perces video-műsor is, Páholy címmel, közeledünk a kilencvenedik adáshoz, a Sopron tévén és a youtube-on is látható. Engem nagyon érdekel a művészben maga az ember, és bizony meg is süvegelik, hogy nem a szokványos kérdéseket kapják tőlem. Művészeink szívesen beszélnek magukról, az életfilozófiájukról, a művészetükről, hiszen nem nagyon kérdezik őket egyébként az újságírók. De ez nemcsak a mi szeretett soproni színészeinkkel van így. Általában nem övezi érdeklődés azokat, akik nincsenek benne abban a néhány tízben, akiket országosan sztárolnak. Pedig szerte Magyarországon nagyszerű, nagyon különleges színészek játszanak, akik éppen olyan tehetségesek – ha nem tehetségesebbek –, mint azok, akiknek van szerencséjük a sorozatok, és néhány mozifilm által országosan ismertnek lenni. De hát a világ igazságtalan. Mi azonban mindent megteszünk azért, hogy a magunk eszközeivel minél ismertebbé és elismertebbé tegyük színészeinket. A Kisvárda Fesztiválon díjak tömegét hoztuk el, és ezzel vissza is igazolódott a soproni színházvezetés koncepciója, hogy tudniillik érdemes a határon túli színészeket is bevonni az előadásainkba, és ez nem kegyelemkenyeret jelent, és nem is politikai okai vannak: egyszerűen azt akarjuk erősíteni, hogy létezik egy univerzális magyar színházi kultúra. 

További képek

A te nevedhez mégiscsak inkább emlékezetes televíziós műsorok tapadnak. Ne mondd, hogy nyom nélkül múlt el belőled a tévé! 

-    Egyáltalán nem bánt, hogy akkor és ott hirtelen vége lett. Én úgy fogom fel azt a „röpke” 50 évet, hogy alkalmam volt arra, hogy kifejezzem magam, hogy kísérletezzek, hogy létrehozzak dolgokat. Látok néhány megkeseredett életet, volt kollégákat, akik nem tudnak elszakadni a múlttól, nem tudnak újrakezdeni. Néha előkerül a téma, hogy álljunk össze mi, „régiek”, csináljunk egy internetes tévét, és mutassuk meg „ezeknek”, hogy ezt hogy kell csinálni. Szerintem ennek semmi értelme. Mi akkor, anno elmondtuk, amit akartunk, akkor és ott. Most egy másik generáción a sor, és ha ők megkérdezik a szakmai véleményünket, akkor mondjuk el, ha nem, úgyis jó. Amiben mi éltünk, az egy másik, egy lassabb, megfontoltabb világ volt, ennek megfelelően a televíziózás is „lassabb” volt. És ha őszintén magadba nézel, Kinga: érdekelt bennünket az előttünk járó generáció véleménye annak idején? Bizony nem. Magunk akartunk kísérletezni. Ja, hogy mi viszont szigorúan tartottuk magunkat a szakma szabályaihoz és törvényeihez – ez is igaz. Nyilván elképzelhetetlen volt, hogy egy híradós egy politikai reklámban szerepeljen. Most ezt is lehet, de ez nem baj. Azok, akik jelenleg vannak helyzetben, ugyanúgy lesznek késő középkorúak, mint például én, és mindenki maga számol el a lelkiismeretével majd. Ezzel nekünk dolgunk nincs. 

Te tulajdonképpen visszatértél a gyökereidhez, ami a színházat illeti.

-    Igen, még a szegedi tanárképző irodalmi színpadán indult a színház iránt érzett szerelem, nagybátyám révén a szegedi színház illatába is beleszagolhattam. Így lényegében visszatértem valóban oda, ahonnan indultam, az a kis közjáték a tévében meg „csak” 50 évig tartott. De a tréfát félretéve, az élet óriási kegyének tartom, hogy társrendezője lehettem a Johnny háborúba megy című, úgy négy évtizede megjelent könyv színpadi változatának. Ezt a darabot már régen kinéztem magamnak. Az én családom, úgy értem a belátható távolságig a felmenőim két világháborúba is belehaltak. Ebben a sztoriban egy fiatal amerikai katona elment a háborúba és fura vége lett. Vonzott a történet, de az is, hogy ez egy monodráma, és az ilyen egyszemélyes produkciók alkalmat adnak arra, hogy a színész különleges kapcsolatba kerüljön a közönséggel. Egy jó színész egy ilyen lehetőségben lubickol. Azt láttam, hogy Ács Tamás színművészünk úgy megfogta a közönséget, hogy a végén alig mertek mozdulni. A fiatalokra is nagy hatással volt, hiszen azzal szembesültek, hogy mi is valójában a háború, mennyire személyes, ami elsőre megfoghatatlan és távoli.

Kicsit térjünk vissza a tévéhez. Mindig meg akartam kérdezni tőled, annak idején a vad szocializmusban, hogyan engedtek neked egy olyan műsort létrehozni, mint a Felkínálom, ami tisztán felhívás volt – no, nem egy keringőre, de egyenesen a piacgazdaságra. 

-    Nem kezdem nagyon messziről és nagyokat ugrok a történetben. A lényeg, hogy volt egy műsor, amiben elértem azt, hogy komoly, „felnőtt” témákban fiatalok is elmondhatták a véleményüket. Ez amolyan szelep volt a rendszer fojtásában. Ez egyik ilyen műsort meglátta egy „fontos ember” felesége, és szólt annak, akinek szólni kellett, hogy ezt az ötletet lehetne továbbvinni. Az ember, aki ott, a magas szinten azt a bizonyos tüzet erősen csiholni nagyon is képes volt – elgondolkodott, és arra jutott, hogy ez bizony maga a demokrácia erős fénye, így kaptam újabb lehetőséget újabb „szelepkiengedős” műsorra. Azt találtam ki, legyen egy olyan műsor, amely egyben ad lehetőséget arra, hogy teljesüljön a vágy, hogy valami módon kifejezd magad, érj el valamit és élj is meg belőle. Pályázatot terveztem hirdetni, melyben apróbb és nagyobb találmányok lendítenének a hatékonyabb munkán, bármilyen területen és ilyen módon a gazdaságon is, amely egyébként természetesen dübörgött. Előadtam az ötletemet az Illetékes Elvtársnak, aki jót nevetett és annyit mondott – szinte ma is hallom a hangját – : „Pomikám, úgyis belebuksz, vaze, de csináld”. Meghirdettük. Egyik nap az emeleti szerkesztőségben ücsörögtem a Magyar Televízió székházában, amikor felhívtak a postázóból, hogy le kellene mennem, jött itt nekem valami, de nem bírják felhozni. Lementem. Három hatalmas kosár levél várt rám: az első adáshoz 3600 darab pályamunka érkezett. Nem tudom leírni sem a magam sem az Illetékes Elvtárs döbbenetét, részéről a „vaze” ezúttal sem maradt el, csak most már nem röhögött annyira.  A „Felkínálom népgazdasági hasznosításra” című műsorom húsz éven át tartott, mit tartott: dübörgött, talán kicsit jobban is, mint a csodálatos szocialista népgazdaság. 

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin