Az ókori orvosok fájdalomcsillapító beavatkozásainak első írásos nyomai egy i. e. 2250 körül keletkezett babiloni kőtáblán maradt fenn. Valamivel később már az egyiptomiak is megörökítették a különböző fájdalmakat és enyhítésük módját. A papiruszokból kiderül, hogy ismerték a mákgubóból kivont ópiumot, a mandragórát, a csattanó maszlag szkopolamint tartalmazó kivonatát és a nadragulyából készült kivonatot, vagyis az atropint, bár alkalmazásuk módja sok tekintetben eltért a maitól. Az asszírok megfigyelték azt is, hogy a végtagi főverőér leszorítása nemcsak a vérzést szünteti meg a sérült területen, hanem bizonyos idő elteltével az erős fájdalmak is csillapodnak. Ugyanezt tapasztalták a végtagi idegtörzsek leszorítása után, így fájdalmas beavatkozásokat is elvégezhettek.

Az akupunktúra hosszú múltja
A régi kínai orvoslásban ugyancsak számos fájdalomcsillapító módszert alkalmaztak, leginkább az akupunktúrát, amelyet vékony csont- vagy aranyozott fémtűkkel végeztek. Emellett növényi kivonatokat, alkoholban oldott ópiátokat adtak a betegeknek.
A görög orvosisten, Aszklépiosz nevéhez fűződik a nepenthe nevű ital: a borban oldott ópiát hatásosan enyhítette a fájdalmat. A kor orvosai helyi érzéstelenítést is alkalmaztak: ecettel kevert márványpormasszát helyeztek a gyulladt és fájdalmas testfelületre, ami jelentősen csökkentette a fájdalmat és a gyulladásos tüneteket. A római Pedaniosz Dioszkoridész a fájdalomcsillapító készítményeket megitatta vagy belélegeztette betegeivel, sőt alkalmazta a végbél felőli bevitelt is. Galénosz pedig már a morfin veszélyes mellékhatásaira is figyelmeztetett. 

A megkönnyebbüléstől a függőségig
A középkori Európában elsőként az alexandriai iskola tanításait elevenítették fel: a fájdalomcsillapításban újra elterjedt az altatószivacs használata (a kábító hatású drogokkal telített szivacs gőzeit lélegezte be a beteg, így jutott hosszabb időre fájdalommentes állapotba). A 16. század egyik úttörője, a neves francia katonaorvos, Ambroise Paré az ókorból ismert végtag-leszorításos érzéstelenítést alkalmazta sebesült katonák amputációjánál. Nem sokkal később már laudánumot – az ópium egy alkoholos készítményét – és egyéb kábító hatású drogokat is használtak a betegek műtét előtti és utáni fájdalmainak csillapítására. 

Használni kezdték a kokaint
1806-ban az ópiumból sikerrel izolálták a morfiumot, így létrehozták a biztonságosabb alkalmazás feltételeit – az adagolást pedig megkönnyítette az ekkortájt szerkesztett üreges üvegfecskendő. 1855-ben kokalevelekből kinyerték az első helyi érzéstelenítő hatású szert, a kokaint. A morfiumot az amerikai polgárháborúban széles körben használták mint fájdalomcsillapítót. Sok katona lett tőle függő, ezért kémikusok – hogy megalkossák a morfium egy kevésbé addiktív formáját – 1874-ben létrehozták a heroint. Csakhogy ez kétszer olyan erősnek bizonyult, így hamarosan már a heroinfüggőség is komoly problémákat okozott. A biztonságos fájdalomcsillapítók megszületésére egy ideig még várni kellett.

Szerdahelyi Krisztina

Gyógyhír Magazin