Volt művészeti titkár a Bozsik Yvette társulatnál, és kommunikációs tanácsadó szakember. Híres szociális érzékenységéről, az ezzel kapcsolatosan megosztott történetét tízezren lájkolták és több mint hétezren osztották meg. „A” Sándor-történet igen tanulságos. Heni végtelenül nyitott, kedves személyiség. Az egyik kereskedelmi rádióban hetente szerepel Gálvölgyi János műsorában, bő húsz percben ad recepteket a hétvégére. Nemcsak a népszerű színész hallgatja őt ámulattal, de mi valamennyien, akik hétről hétre várjuk ezeket a húsz perceket.

hirdetés

Azt hiszem, tévében főzni mindenki tud, de rádióban? Ahhoz olyan hang kell, mint a tiéd és az az előadásmód.

- Én azt vallom, hogy elsősorban a szemünkkel eszünk. Ha megtetszik valami, ha kívánatossá teszi az ételt a látványa, akkor szeretnénk megkóstolni is. A rádió ehhez képest hátrányos helyzetű, ott a „fülünkkel eszünk”, ezért szeretném minél „látványosabban” elmondani, hogy hogyan készül az étel, amit ajánlok, hogyan fog kinézni, milyen színe, állaga és íze lesz. A visszajelzések azt igazolják, hogy ez többnyire sikerül. Egyébként a regényekben is szeretem a leíró részeket, amikor a sorokat olvasva a fantáziámmal meg tudom teremteni azt a környezetet, amit az író elképzelt. Erre törekszem a rádióban való főzéskor is.

Amon Heni egyik ételfotója

A blogodon sok jó recept van, éppen ahogy ígéred a bemutatkozódban, nincsenek nagy kilengések, a házi koszt van a főszerepben. Azonban a receptjeidnél látszik, hogy figyelsz az egészséges étkezésre illetve minden hozzávalónál megadod a glutén- vagy a laktózmentes helyettesítő anyagot és mennyiségét is. Miért?

- A mai világban egyre több ember érzékeny valamire. Nekik segítek a módosított receptekkel. Két éve egy betegség miatt nekem is másképp kell étkeznem: kevesebb hús, több zöldség – ez amúgy is nagyon jó párosítás. Egyébként imádom a pörköltet nokedlival és nem is kell lemondanom róla, de azért az alternatív megoldások hosszútávon kiegyensúlyozzák a „lehet – nem lehet” problémakört. Például ha kevesebb zsiradékot használunk, meg kuszkuszt, bulgurt vagy kölest készítünk köretnek, illetve ha felfedezzük az elfeledett, picit mandulás-diós aromájú hajdinát, már tettünk valamit a könnyebb, de finom ételeinkért. Én egyébként cukorbeteg vagyok, de nem szeretnék lemondani az eredeti ízekről: kitalálom a receptet úgy, hogy a megfelelő helyettesítő anyagok mellett is maradjon ugyanolyan finom, mint a hagyományos recept szerint. A csicsókát például a cukorbetegek is ehetik, pucolni sem kell, a mosogatóban egy dörzsivel jól lekezeljük és nincs vele több macera. Különben aminek éppen szezonja van, a zsenge répa, vagy az újkrumpli ugyanígy nem igényel pucolást, csak alapos mosást.

Elég nagyot ugrottál a tévés világból a konyha világába.

- A Pannónia Filmstúdiónál kezdtem, aztán a Filmgyárban dolgoztam, onnan pedig az MTV-be mentem. Aztán 1992-ben a Pesty Fekete Dobozhoz kerültem, a rendszerváltozás után ez egy teljesen újfajta dolog volt. „Oknyomoztunk”, és mindenhol ott voltunk, ahol valami fontos történt. Így kerültünk a forradalom idején Romániába is. Közben a Labirintus kávézót vezettem a Várnegyedben, több zenekar is volt, amelyik nálunk indult, például a Quimby is.

Harminc éves a Pesty Fekete Doboz 

És még hosszan folytathatnánk, de én most „a” Sándorodról kérdezlek. Évekkel ezelőtt posztoltál egy bejegyzést, amiben dicsérted a lakókat, hogy fedelet adtak egy bizonyos Sándornak. Ezzel nemcsak kommentcunamit indítottál el, de valami mást is. Hogy kezdődött?

- Rendszeresen sétáltattam a kutyámat a Pozsonyi úton. A kedvenc virágüzletem mellett mindig ült egy férfi. Nem volt elhanyagolt a külseje, nem kéregetett, csak ott ült. Többször elmentem mellette, egyszer ráköszöntem, beszélgetni kezdtünk, bemutatkoztam, ő is nekem, kiderült: ő Sándor, és elmondta, hogy úgy alakult az élete, hogy nincs hol laknia, az utcán él. Amikor főztem valamit, mindig félretettem neki egy dobozban. Tudjuk, hogy ahol két emberre főzünk, ott jut egy harmadiknak, ha négyre, akkor pedig jut az ötödiknek. Ahogy közeledett a hideg időszak, virágüzletes barátnőimmel gondolkodtunk, hogyan tudnánk segíteni. Az üzlet melletti ház lakói is tudtak a problémáról és mondták, hogy a légópincéjükben Sándor meghúzhatja magát este héttől reggel hétig, mivel ott van lehetőség az alapvető emberi szükségletek megoldására. Így aztán novembertől március végéig kapott fedelet a feje fölé. Sándor élete azóta egyébként megoldódott, kis albérlete van.

Na most annak idején én csak azt akartam elújságolni a közösségi oldalon, hogy milyen jófejek a lakók. Erre jött a mérhetetlen mennyiségű komment, és a több ezres megosztás, és küldtek az emberek rengeteg ruhát és élelmiszert. Már olyan sok minden gyűlt össze, hogy írtam egy újabb posztot, amiben azt üzentem, hogy mindenkinek megvan a maga Sándora, nézzenek körül a környékükön, adjanak nekik azt, amire szükségük van. Nagyon örülök annak, hogy ezzel a történettel rengeteg emberben mozdítottam meg valamit. Engem még úgy neveltek, hogy a segítségnyújtás nem hőstett, hanem természetes dolog. Ezt ezzel az egésszel sok embernek tudtam továbbadni. És ez egy nem véget érő sztori, mert új Sándorok mindenhol és mindenki környezetében vannak.

Heni szórakozóhelyet is vezetett 

Végezetül kanyarodjunk vissza a jelenlegi tevékenységedhez. Hogyan csöppentél ebbe bele?

2014-ben elkezdtem blogot írni. Míg édesanyám élt, nem nagyon főztem, de szerettem enni, és szerettem, ha egy étel szép is, nemcsak finom. Fotózni és írni is szerettem, lassan összeállt a dolog. Néztem külföldi oldalakat, hogy hogyan fotózzák az ételeket, milyen a megvilágítás, és azt is, hogy mit milyen tálba érdemes tenni. Rengeteget jegyzeteltem és sok Jamie Olivert néztem. Imádtam, ahogy zsigerből, természetesen nyúlt mindenhez, nem misztifikálta túl a dolgot. Aztán magával ragadott Nigella, aki ledöntötte az addigi sztereotípiákat, felvállalta teltkarcsú, töltött galamb testfelépítést, sőt azt mondta, használjunk bátran vajat, és tévésorozatának epizódjai mindig úgy értek véget, hogy késő este pizsamában kilopódzott a hűtőhöz, és nassolt valamit az aznapi kajákból. Valami ilyen életérzést akartam én is, nem steril, vagy profi körülmények között főzni és csodálatos fotókat készíteni. Semmi beképzeltség, de piszok büszke vagyok az ételfotóimra és arra, hogy már 6 éve írok blogot, remélve, hogy sokaknak tetszik. Az is jó érzés, hogy a Facebookon is sok „lelkes rajongóm” van. A legfontosabb, ha úgy tetszik küldetés számomra, hogy kedvet csináljak a főzéshez, hogy a család az asztal mellett gyakran legyen együtt, mert ahogy a blogom bemutatkozójában is írom: én hiszek a közös étkezések összetartó erejében és a baráti vacsorák hangulatteremtő lehetőségében.

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin