Gimnazista koromban atletizáltam, és bár nem voltak említésre méltó eredményeim egyik versenyszámban sem, mégis örömmel jártam az edzésekre és a versenyekre. Máig emlékszem arra a semmivel össze nem hasonlítható örömre és büszkeségre, amit akkor éreztem, amikor egyik-másik tehetséges gimnazista társam vagy valamelyik gimnáziumi csapatunk győzött. Olyankor úgy éreztem, én is közéjük tartozom, én is olyan vagyok, mint ők, mintha én magam nyertem volna a fényes érmet. A verseny utáni napokban egyenes derékkal, felemelt fejjel járkáltam fel s alá a gimnázium folyosóján, csak mert én is tagja voltam az atlétikai csapatnak, és mintha rajtam lenne egy világító felirat:  „a győztes”. Még ha így is, de jó volt megmártózni a valódi győztesek dicsőségében. Azt gondoltam, hogy az őket övező dicsfényből rám is vetül egy kevés. Később, pszichológusként megértettem mi történt velem akkor: ezt a jelenséget nevezi a szociálpszichológia társas sütkérezésnek.

hirdetés

A legtöbb emberrel történt már (vagy történik éppen) hasonló. Hány és hány ember vesz sok pénzért olyan mezt magának és a gyerekének, amely kedvenc focicsapata színeiben pompázik és kedvenc játékosuk neve virít rajta? Hányszor hallottunk már olyat, ahogyan a büszke anya vagy apa hosszasan, bennfentes részletekbe menően ecseteli gyermeke kiváló eredményeit a tanulásban, a sportban, vagy éppen valami bocsánatos csibészségben? Ki ne tudna felidézni olyan helyzetet, amikor régi barátja „hőstetteit” sorolja valakinek, egy kívülállónak, aki még nem hallotta azokat a sztorikat?

Az a közös ezekben a példákban, hogy szeretünk közelállónak látszani azokhoz, akik sikeresek, elismertek, ünnepeltek. Szeretnénk részei lenni annak a csoportnak, amelyhez ők is tartoznak. Ezzel növekszik az önbecsülésünk. Az önmagunkról alkotott elképzelésünk (valójában elképzeléseink, hiszen több különböző szempontból látjuk és értékeljük magunkat) az alapja az identitásunknak, annak az elképzelésnek, hogy kik is vagyunk mi. Ha a társas sütkérezés jelensége révén úgy látjuk magunkat, hogy a vonzó, hatékony, sikeres, szerethető és jó emberek csoportjához tartozunk, a  „ki vagyok én” identitáskérdésre az a válasz születik meg bennünk, hogy vonzó, hatékony, sikeres, szerethető és jó emberek vagyunk. Vagyis nem kell nekünk magunknak véghezvinnünk olyan tetteket, képviselni olyan eszméket, elérni olyan eredményeket, amelyek ténylegesen pozitív következményekkel járnak, elég odasorolódni, úgy feltűnni, azt a látszatot kelteni, mintha mi is a csoport tagjai lennénk. Pszichológiai értelemben ez a társas sütkérezés hozadéka.

Abban a gimnáziumban ahová jártam, kiemelt fontosságot tulajdonítottak a sportnak, a valaha kiemelkedőt nyújtó diákok fényképei és eredményei a mai napig ott láthatók egy központi helyen. Ilyen módon generációk számára nyílik lehetőség a társas sütkérezés pozitív hatásainak megtapasztalására, hiszen annak a bajnoknak a fénye vetül a mai gimnazistára, aki talán évtizedekkel korábban volt a siker hordozója.

Természetesen ezúttal is igaz, hogy az éremnek két oldala van! Nemcsak megmártózni szeretünk mások dicsfényében, de elhatárolódni is hamar szoktunk mások kudarcaitól, hibáitól. Nem segíti az önbecsülésünket, rontja az önképünket, ha mások összefüggésbe hoznak bennünket a vesztesekkel, a rosszakkal, a sikertelenekkel. Ha győz a válogatott csapat, akkor a „mieink” győztek, ha veszít, akkor a „csapat” kapott ki. Amikor valami nem sikerült, akkor mindig akad, aki azt mondja, hogy „megmondhattam volna, hogy ez így nem fog menni!” Az emberi psziché a pozitív önértékelésre törekszik, így hát kölcsönveszi mások dicsőségét vagy leválasztja magáról mások kudarcát.

Fábián Tamás • pszichológus

Gyógyhír Magazin