33 éves korában érte az az élmény, amely meghatározta későbbi – igen hosszú és tevékeny – életét: 1808 nyarán frissen megözvegyült húgával útra keltek, hogy Jozefin két fia számára német földön megfelelő oktatási intézetet és nevelőt találjanak. A svájci Yverdonban találkoztak Johann Heinrich Pestalozzival, a pedagógia lelkes újítójával, aki a szegény gyermekek nevelése és a népnevelés ügyét tartotta legfőbb hivatásának. Az általa létrehozott intézetekben azt kívánta elérni, hogy a gyermekek úgy éljenek, mint egy nagy családban.

Reformer szelleme abban is megmutatkozott, hogy a korábbiaktól eltérően már nem kis felnőttként kezelte a gyerekeket, hanem figyelembe vette életkori sajátosságaikat és egyéni fejlődésüket; ráadásul intézetében tiltotta az akkoriban elterjedt testi fenyítés és megszégyenítés gyakorlatát. Komoly nemzetközi visszhangot kiváltó oktatási módszere mély hatást gyakorolt Brunszvik Terézre, aki megértette, hogy az ember élete során a gyermekkor a legfogékonyabb korszak, s egyúttal a legfontosabb a személyiség kialakulása szempontjából. 

hirdetés

Felvilágosult nevelésben részesült

Brunszvik Teréz éppen 245 éve, 1775. július 27-én született Pozsonyban a nagy műveltségű, felvilágosult gondolkodású Brunszvik (Brunswick) Antal gróf és Seeberg Anna bárónő első gyermekeként. A köznevelés iránt elkötelezett királynő, Mária Terézia erősen pártolta a házasságot, amit azzal is kifejezett, hogy ő lett a kislány keresztanyja. Terézt még három testvére követte a sorban: Ferenc, Jozefin és Karolina. Szerencséjük volt: olyan családba születtek, ahol fontosnak tartották a tudást, és iskoláztatták a gyerekeket. Terézt már háromévesen zongorához ültették, édesanyjától franciául, egy magántanártól angolul tanult, és mihelyst olvasni tudott, klasszikus görög filozófusokat adtak a kezébe, 12 évesen pedig egy bécsi intézetbe küldték. 

A kislány rajongott édesapjáért, aki már gyermekkorában elültette benne a pedagógia iránti érdeklődés és a jobbító szándékú tenni akarás csíráját. A közélet reformján fáradozó Brunszvik Antal utolsó tervezete, amelyet az 1790–1791. évi országgyűlésen terjesztett elő, a magyar anyanyelvű nőnevelésének, az állami leányiskolák és azok megszervezésének terveit tartalmazta. Ezt az országgyűlés megszavazta, de a gróf egy évvel később bekövetkezett halála miatt már nem volt, aki az ügyet végigvigye. A 17 éves Teréz a család martonvásári kastélyának kertjében síremléket állított édesapjának, és megfogadta, hogy továbbviszi és kiteljesíti félbemaradt munkáját.

A legtöbb idő a játéké legyen 

1804-ben Szily Antal huszárkapitány eljegyezte Terézt, ám a házasság meghiúsult. A történészek szerint a vőlegény családja a hozományt tartotta kevésnek, a menyasszonyé pedig a kapitány korhely életmódját kifogásolta. Ez az ifjúkori csalódás mélyen megsebezte a lányt, aki többé nem gondolt a házasságra. „Hideg maradtam, egy előző szenvedély elemésztette szívemet” – írta naplójába, s valóban, évekkel később többször visszautasította báró Podmaniczky Károly házassági ajánlatát.

Az 1810-es években jótékonysági nőegyletet szervezett, amelynek bevételét munkásotthonok, szegényházak és gyermekfoglalkoztatók megépítésére fordította. Emellett kidolgozta annak koncepcióját is, hogy a lányokat milyen iskolákkal kell felkészíteni az önálló életre.

Hosszú előkészületek után, 1828-ban nyitotta meg a Habsburg Birodalom (s lényegében az egész kontinens) első kisdedóvóját a budai Krisztinavárosban. Az angol mintára létrehozott, férfi tanítókkal működő Angyalkertben negyven szegénysorú, nélkülöző gyermek gondozására, nevelésére és étkeztetésére volt lehetőség. „Nem várom a vagyonosabb honpolgárok gyermekeit, hanem csak azokat, melyek tehetetlenek gyermekeik jó Nevelésére, melyeknek oly formán gyermekeik erkölcstelenül, éptelenül, zabolátlanul elvadulnak és mind magoknak, mind felebarátjuknak vagynak terhére, szüléiknek pedig mély szomorúságára...” – írta egy pártfogást kérő levelében. 

Pestalozzi nevelési elveit követve a kicsik kezdeményező szellemét, természetes, felszabadult magatartását igyekeztek fejleszteni az óvodákban. „A gyermekeknek ne kelljen sokat dolgozniok, ez komorrá teszi gyermeki életüket; a legtöbb idő a játéké legyen” – hangsúlyozta az Angyalkert alapítója.

A nevelésnek szentelte életét

Brunszvik Teréz igyekezett minél több arisztokrata hölgyet megnyerni ügyének, amelyért időt és pénzt nem sajnálva dolgozott. „Az egész jövedelmemet is, ami akkor 6600 forint volt, nemcsak hogy odaadtam, hanem is eladtam, amit még tudtam, hogy az intézeteket fenntartsam, gyarapítsam és a hazának igen jól megalapozott művet ajándékozzak. Eladtam a budai szőlőmet, a lovaimat, a félig csukott kocsimat, az ezüstneműmet, a bútoraimat, a zongorámat stb. Végezetül fivéremnek felmondtam a 10 000 forint kelengyepénzemet, és részletekben mindent odaadtam” – emlékezett vissza egy 1841-ben kelt levelében. Áldozatos munkájának köszönhetően a következő három évtized alatt több mint száz intézmény nyitotta meg kapuit a 2 és 7 év közötti gyerekek előtt. 

Érdeklődése azonban nemcsak az óvodai nevelésre irányult. Pestalozzihoz hasonlóan ő is alapvető jelentőséget tulajdonított az anya–gyermek kapcsolatnak. Úgy vélte, ahhoz, hogy az anyák megfelelően oktassák-neveljék gyermekeiket, először is őket kell kiemelni a tudatlanságból. Ennek érdekében leány- és nőnevelő intézeteket is megálmodott, ám ezek létrehozása már szellemi utódjára, Karolina húga leányára, Teleki Blankára maradt.

Újító tevékenysége és a pedagógia területén végzett áldozatos munkája miatt már életében Széchenyihez hasonlították. Német származása ellenére 1848-ban a szabadságharc lelkes pártolója lett, s (bár nem beszélt magyarul) ettől kezdve magyar hazafinak vallotta magát. 1849-ben a budai Tabánban nyitott újabb óvodát, azt igazgatta, majd 1856-ban Vácdukára költözött, s ott halt meg 87 éves korában.

Szerdahelyi Krisztina 

Gyógyhír Magazin