Kosztolányi Dezsőt (1885-1936) valamennyi kortársa nagy mókamesternek ismerte, aki sosem fogyott ki a jó viccekből vagy a polgárpukkasztó csínyekből. Barátsága Karinthy Frigyessel legendás volt és megannyi anekdota forrása lett a két cimbora által – gyakran egymás rovására – elkövetett sokféle tréfa. Faludy György mesélte el azt a korabeli Pesten közszájon forgó és több verzióban is fennmaradt nevezetes esetet, amikor Kosztolányi felfeküdt egy kávéházi asztalra két gyertya közé, mintegy felravatalozva magát, Karinthy pedig „gyászolta” barátját, majd, amint az egyik elnevette magát, nyomban cseréltek. Olyan eset is volt, hogy a két cimbora összevitatkozott azon, hogy vajon melyikük fog előbb meghalni, végül megegyeztek, hogy aki előbb meghal, az elveszíti a fogadást és ad a másiknak egy tízest. A kissé morbid fogadást végül is Karinthy nyerte meg, aki 1936-ban a régi tréfák emlékét felidéző nekrológban búcsúztatta legjobb barátját.

A mindig derűs, bolondozásra bármikor kapható, a társasági életet lételemének tekintő és abban szinte lubickoló Kosztolányiról kevesen gondolták, hogy alapjában véve ideges, szorongásra hajló alkat volt. Felesége, Harmos Ilona visszaemlékezései alapján férje hipochonder volt, állandóan új betegségeket fedezett fel magán, amelyek miatt aztán addig idegeskedett, amíg egy-egy orvos barátja meg nem nyugtatta őt az egészsége felől.

Orvos barátokból és rokonokból pedig nem volt hiány: a költő neves gyógyszerész-famíliából származott, anyai nagyapja, Brenner József patikus volt Szabadkán, öccse, Kosztolányi Árpád orvos lett és unokatestvére volt Csáth Géza (eredeti nevén ifj. Brenner József), a neves novellista, aki szintén orvos volt: ideggyógyász. Csáth-tal nagyon közeli viszonyt ápolt a költő, nemcsak a közös gyermekkor kötötte össze őket, de az irodalom iránti elköteleződés, a művész-lét vállalása és a bódítószerek iránti szenvedély is. Csáthról köztudott, hogy morfinista volt, hogy súlyos idegbetegség gyötörte, hogy az elmebaj és a narkotikumok végül gyilkossá tették: megölte feleségét, majd magával is végzett.

hirdetés

Szenvedélybeteg volt 

Tragikus sorsú unokatestvéréről írott nekrológjában Kosztolányi különösen megértően nyilatkozik a szerhasználatról, a sorok közül kiérezhető, hogy saját tapasztalatoknak sincs híján. Már egészen fiatal korában brómot szedett, idegesség ellen. Később – mivel szénanátha gyötörte  – gyógyszerész barátaitól kokaint kapott, mellyel az orrnyálkahártyát ecsetelgette, hogy érzékenységét csökkentse. Az orrfolyás nem maradt abba, sőt, hosszú évekig kitartott, ahogyan vélhetőleg a kokainozás is.

Így utólag erős a gyanú, hogy az örökös orrfolyás nem is oka, hanem inkább következménye volt a kokain-használatnak. A morfium sem állt távol tőle, ahogy a nikotin és a mértéktelen kávézás sem – bár e két utóbbit nyilván nem lehet egy lapon említeni a kábítószerekkel. Mérgek litániája című versében hosszan sorolja a különféle serkentő- és bódítószereket, melyeknek ellenállni képtelen volt: „A koffein komoly, nyugodt barátunk, / mélységek kútja, bölcsek itala. / A veronál vén gyermekek dadája, / a morfium az örök éjszaka. / A nikotin zavart füstfellegében / keleti lázak fátyola remeg. / Az alkohol gyógyítja életünket, / ezt a fekélyes, óriás sebet.” (1909)

Felvonul a versben az arzén, az ópium és az atropin is. Kosztolányi szenvedély(betegség)ét hosszú éveken át tudta titkolni, még a felesége előtt is. Kosztolányiné utóbb, már a férje halála után írt emlékirataiban idézi fel, hogy a férfi sokszor olyan mámoros volt, mintha részeg lett volna, pedig nem ivott alkoholt; hogy időnként korán reggel is elrohant hazulról és nem mondta meg, hová megy; hogy a külföldi nyaralásokon napról-napra idegesebb és feszültebb lett; hogy olykor a legkellemesebb társaságban, a legérdekesebb beszélgetések közepén is felugrott, pár percre kiszaladt, minden magyarázat nélkül. Az asszony utólag a szerhasználat tüneteinek tulajdonította ezeket az eseteket. Ő írta le azt is, hogy egyszer, kulcsait keresgélve, a könyvespolc könyvei mögé rejtve különös üvegfiolát talált és férjét kivallatva kiderült, hogy abban volt „a veszedelmes szer”. Figyelemre méltó, hogy Kosztolányiné egyszer sem nevezi meg az életrajzban, milyen szer is lett volna az, így legfeljebb csak találgatni lehet: ópiumra vagy kokainra szoktak gyanakodni. Mindenesetre beszédes ez a négysorosa: „Csodálkozol a kokainistán, / s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán - / s megérted!” (Csacsi rímek: Comprendrec’esttoutpardonner), vagy ez: „Miért a kokain? / Megvannak okaim.” (Csacsi rímek: Cc)

A hipochonder öndiagnózisa telibe talált

Kosztolányi 1933 nyarán fedezett fel a szájában, pontosabban az ínyén, két hiányzó fog helyén egy kis, sötét foltot. „Rákom van.” – diagnosztizálta magát azonnal, és felesége szerint már nem először, aki eleinte nem is vette komolyan a dolgot. Kosztolányi kamillás öblögetéssel kúrálta az elváltozást és ismét felkereste orvos és fogorvos ismerőseit – legtöbben jóváhagyták a kamillakúrát. Ám a folt nem akart eltűnni, így év végén a költő bőrgyógyászhoz fordult, aki mintát vett a daganatból és a szövettani elemzés után kiderült: Kosztolányi hipochonder öndiagnózisa ezúttal sajnos telibe talált, a tumor valóban rosszindulatú volt. 

Ezen a ponton – ismét számos konzílium, az orvos-ismerősök, barátok, különféle szaktekintélyek véleményének kikérése után – két út kínálkozott a kór orvoslására. Az egyik a radikális műtét lett volna, a daganat és teljes környezetének eltávolítása, hogy még megelőzhető legyen az áttétek kialakulása. Ez kétségkívül drasztikus beavatkozás, amely a költő arcát teljesen elcsúfította volna. Kosztolányi orvosa, Ádám Lajos sebészprofesszor ezért a másik utat ajánlotta páciensének: csak a tumor kimetszését és utána sugárterápiát. Ezzel – mint mondta – ugyanúgy megelőzhető az áttétek kialakulása és így a beteg arcát sem kell összevagdalni. Végül ezt a megoldást választották – mint utóbb kiderült, alaptalan optimizmussal, ami az áttéteket illeti. Sosem derül már ki, mi történt volna, ha a radikálisabb megoldás mellett döntenek, bár később, már a sugárterápia kudarca után Kosztolányi gimnáziumi diáktársa és barátja, a szintén író és orvos Munk Artúr hangoztatta, hogy jobb lett volna mégis kimetszeni mindent – de hát utólag könnyen okos az ember, még ha orvos is.

A világ legjobban felszerelt intézetében kezelték

1934 nyarán feleségével Stockholmba utaztak, ahol a Radiumhemmet-ben, a világ akkor legjobban felszerelt rákgyógyító intézetében kapott a költő sugárterápiát. Az eredmények biztatóak voltak, állapota javulni kezdett, maga is hitt a teljes gyógyulásban. 1935-ben még egy váratlan, új szerelem is lángra lobbant benne: a visegrádi újságíró-üdülőben ismerte meg Radákovich Máriát, neki írta a csodálatos Szeptemberi áhitat-ot, melynek minden sora az élni akarásról, az élet szenvedélyes szeretetéről szól: „Szép életem, lobogj, lobogj tovább, / cél nélkül, éjen és homályon át. / Állj meg, te óra és dőlj össze naptár, / te rothadó gondoktól régi magtár. / Ifjúságom zászlói úszva, lassan / röpüljetek az ünnepi magasban.” (1935)

Ám a szerelem sem mentette meg a gyilkos kór pusztításától: a tumor áttétei következtében szemmel láthatóan nőni kezdtek az áll alatti nyirokmirigyek. Újabb besugárzásra volt szükség, ezért 1936 februárjában Ilonával ismét Stockholma utaztak. Hazatérve a fájdalom, a testi kín mindennapos társává vált Kosztolányinak. Márciusban újabb műtét várt rá: a nyirokmirigyek kimetszésével eltávolították az áttéteket – ekkor már nem számított a beteg kinézete, mint ’33-ban, már csak az életben maradásáért folytattak küzdelmet.

Ahogy nem sokkal később Babits, úgy Kosztolányi is elveszítette a hangját, írásban kommunikált a külvilággal és mivel nyelni sem tudott, őt is orrszondán keresztül táplálták az utolsó időkben. Betegsége három éve alatt összesen kilenc műtétet végeztek rajta, tizenegy alkalommal kapott vérátömlesztést, kétszer magas dózisú és fájdalmas sugárterápiát. Végül, hosszú szenvedés után 1936. november 3-án hunyt el, életének 51. évében. Legjobb barátja, Karinthy – aki eddigre átmeneti haladékot kapott a maga daganatával vívott harcában – két év múlva követte: ugyancsak 51 évesen ment el.

Dávid Andrea
irodalomtörténész
 

Gyógyhír Magazin