Gyerekkorától vonzotta a természettudomány, ráadásul szüleitől azt tanulta, hogy az erősek feladata segíteni a gyöngéken, így érthető, hogy az orvoslást választotta hivatásának. Az egyetem befejezése után, 1888-ban lett az „őrültek kastélyának” nevezett frankfurti elmegyógyintézet segédorvosa. Az Emil Sioli vezetése alatt álló intézményben forradalmian új, humánus módszerekkel – például munkaterápiával vagy fürdőkúrával – próbálták gyógyítani a pácienseket. Itt napi teendői mellett Alzheimernek arra is lehetősége nyílt, hogy az idegrendszer patológiáját tanulmányozza elhunyt betegeken. Figyelme különösen az agykéreg kóros elváltozásaira irányult.

„Azt hiszem… Auguste”

1901 novemberében Auguste Deter férje azzal kereste fel az intézetet, hogy felesége egy ideje egyre furcsább dolgokat művel, mindent elfelejt, és már arra sem képes, hogy önmagát ellássa.

Állítólag a következő párbeszéd zajlott le az orvos és korábban szellemileg teljesen ép, 51 éves betege között:

– Mi a neve?
– Auguste.
– Családneve?
– Auguste
– Hogy hívják a férjét?
– Azt hiszem… Auguste.

Alzheimer a továbbiakban megállapította, hogy az asszony sem térben, sem időben nem tud tájékozódni, alig vannak emlékei, és gyakran összefüggéstelenül beszél. Rövid távú memóriazavaroktól szenvedő pácienséről folyamatosan feljegyzéseket készített. Az idő előrehaladtával a beteg mentális tünetei egyre súlyosabbak lettek, de testi funkciói, reflexei, járása, szívműködése, anyagcseréje még sokáig nem mutatott hanyatlást. Végül teljesen leépülve és elbutulva halt meg 1906-ban.

Elváltozások az agykéregben

Alzheimer, aki korábbi kollégája és mentora, a neves német ideggyógyász, Emil Kraepelin meghívására ekkor már a müncheni egyetem pszichiátriai klinikáján dolgozott, a boncolás során megállapította, hogy a nő agykérge jóval vékonyabb volt a normálisnál, és idegsejtjeiben valamiféle anyagcseretermék rakódott le. Auguste Deter kórtörténetét és agyi elváltozásait összegezve végül leírta a felejtés betegségét. Az agykéreg különös elváltozásairól című beszámolóját egy tübingeni kongresszuson olvasta fel 1906 novemberében. Felfedezését meglehetős érdektelenség kísérte, beszámolja nyomán nem hangzott el egyetlen kérdés vagy hozzászólás sem. Akkor még sem ő, sem kollégái nem sejtették, hogy a közeljövő egyik legnagyobb társadalmi problémát jelentő betegségét definiálta. A tünetegyüttest a betegség patológiai hátterét feltáró laboratórium vezetője, Kraepelin professzor említette először Alzheimer-kórként A pszichiátria kézikönyve 8. kiadásában, 1910-ben. Egy évvel később már Európa-szerte ezen a néven ismerték a betegséget.

Kutató és tanár

Alzheimer kutatásai ezt követően a korszak jóval gyakoribb betegségére, a szifiliszre irányultak, a kór következtében fellépő agyi elváltozásokat vizsgálta. Roppant népszerű volt diákjai körében, akiket mikroszkópjai között cirkálva, folyton szivarozva oktatott saját anatómiai laboratóriumában. 48 éves volt, amikor II. Vilmos császár kinevezte a breslaui (ma a lengyelországi Wrocław) egyetem Neurológiai és Pszichiátriai Intézetének igazgatójává és az egyetem professzorává. Nagy várakozással indult útnak, de a vonaton rosszul lett, és attól kezdve egészségi állapota folyamatosan romlott. Streptococcus fertőzést kapott, amely hosszú távon szív- és veseelégtelenséghez vezetett. A betegség olyannyira legyengítette, hogy egyetemi feladatait sem tudta ellátni, élete utolsó három évében már csak kutatásra futotta az erejéből. Az elmebetegségek anatómiája című nagylélegzetű munkáját, amelyen hosszú évekig dolgozott, már így sem tudta befejezni – ötvenegy éves korában, 1915 decemberében szívelégtelenségben elhunyt. A napjainkban népbetegségnek számító Alzheimer-kórt ma is az általa leírt elvek alapján diagnosztizálják.

Szerdahelyi Krisztina

Gyógyhír Magazin