- Ezt most hagyjuk, már elengedtem. De ami érdekes, hogy én már vártam, hogy megtörténjen a kijárási korlátozás bejelentése, mert láttam a hírekben, hogy mi van Kínában és Olaszországban, és arra gondoltam, ha  ilyen erősen jelenik meg nálunk is – akkor veszélyben vagyunk. Nem feltétlen mi, hanem az idősebbek, a gyengébb immunrendszerűek, akiknek azonban mi, akár tünetmentesen közvetíthetjük a betegséget. Jó, de honnan tudjunk, hogy ránk vagy a mi gyerekeinkre milyen hatással lesz. Családon belül még hülyének is néztek, hogy  el akartam menni vásárolni. Azt mondtam, mi van, ha majd nem lehet kapni dolgokat… a válasz persze az volt, hogy maradjál már, papa… Amikor valójában elhangzott a bejelentés, hogy innentől kijárási  korlátozás, na akkor itt ültünk  a konyhában, és elkezdtük megtervezni az életet. Van egy régi hűtőnk a garázsban, lekvárok voltak benne, olyan dolgok, amiket ritkán használunk, de mégis legyenek hűvös helyen – ezt a hűtőt kipakoltam, és tervszerűen bevásároltunk. Egy karton tej, a mélyhűtőbe szeletelt kenyér, nem ész nélkül vásároltunk hatszázezerért WC papírt, de végiggondoltam, mi lesz, ha az emberek olyan mértékben kezdenek el pánik-vásárolni, hogy amiatt nem lesz elegendő termék a boltokban. Persze, ha tényleg nem lehetne kenyérhez jutni, nem tudom, meddig jutnánk el egy darab mélyfagyasztott szeletelt kenyérrel, de arra biztos jó lenne, hogy időt nyerjünk: hogyan tovább. 

 

 

A legnagyobb félelem mi volt? 

 

- Aggódtunk, hogy élsportoló gyerekeink nem tudnak elmenni edzeni, hogy nem tudják azt a rengeteg energiát levezetni, ami abból ered, hogy általában  vagy meccsük van, vagy edzésük, de mindennap mennek. Oké, van kertünk, de átlósan is csak 30 métert tudnak futni, pedig ahhoz vannak szokva, hogy száz méteres pályán rohangálnak két órán át. Azt hittük, sokat lesznek az udvaron, sok labdát elhasználnak, aztán a nagyobbik fiam például inkább biciklire ült: 3-4 órákat tekert, futott, tudta, merre menjen, hogy ne találkozzon senkivel. 

 

 

- Az első napokban jó volt, hogy legálisan lógattam a lábam, nyugtattam magam: most teszek jót a társdalom egészsége érdekében, hogy itthon ülök. Na majd jól lefestem a kerítést – igen ám, de az anyagigényes. Arra gondoltam, jól teszem-e, hogy most, amikor nincs munka, nincs bevétel, sok pénzt kiadok kerítésfestésre. Arra jutottam, jobb, ha spórolunk, és majd ha újra tud indulni az élet, én úgy segítek a gazdaságon, hogy inkább  megfizetek egy szakembert, most meg magunkon úgy, ha nem költjük a pénzt, úgyhogy a kerítés maradt úgy, ahogy volt.

 

 

- Kitaláltam, hogy segítek egy barátomnak, akinek olyan étterme van, amely házhoz is szállít. Ő elhatározta, hogy a megrendeléseken túl, elkezd segíteni a rászorulóknak, egészségügyben dolgozóknak, én meg azt mondtam neki, hogy az adakozás részét vállalom, amit felajánl, azt én kiszállítom.  Arra számítottam, hogy mások is tesznek ilyen felajánlásokat, mint én, de nem vagyunk sokan, csak néhányan, mint például Dér Heni, Csordás Tibi. Ez lett a mindennapos feladatom, így már más lett ez a kijárási korlátozás, mint képzeltem: nem pakoltuk ki meg vissza a gardróbot, és nem raktam rendet a padláson, de ennek így több értelme van. 

 

 

 

- Ez sem munka a szó klasszikus értelmében, ettől még nincs bevételem. De fontos az, hogy ha már a rádióm nem tartott rám igényt, a nevem forogjon, az emberek ne felejtsenek el, hiszen a válság, a vírus után újra épülnek majd a „várak”, újraszerveződnek rádiók és tévék, és tudom, nekem, ott a helyem. Megtanultam kezelni a közösségi médiát, aminek a használatban kezdő voltam. Most már tudom, milyen időpontban, hogyan kell kitenni az új anyagokat, hogy a legtöbb emberhez eljusson. Nemrégen csinálom ezeket a beszélgetéseket, de eddig a legjobb az volt, amikor az adásomba 50 ezer ember belenézett és 30 ezer végig is nézte. Az oldalam követői tízezer körül vannak, sosem néztem, hogy mikor ki mit lájkol, ma már tudom, ez fontos. 

 

 

 

- Egy internetes oldalon láttam egy cikket arról, hogy a Ferencvárosban egy riksán ül valaki és énekel, az emberek megtapsolják és ő továbbmegy. Írtam egy levelet a XVII. kerületi polgármesternek, hogy nálunk is van egy csomó lakótelep van, kellene valami hasonló, ami jól esne az embereknek. Horváth Tamás polgármester úr május elseje előtt 3 nappal felhívott, hogy oké, csináljuk meg, csináljunk mi is itt a kerületben valami hasonlót, azt kérte, hogy a MégEgyKör  zenekarommal. Igen ám, de nekünk nem elég egy riksa, kell egy olyan platós autó, amin elférünk, van áram és hasonlók. A XVII. kerületi  művelődési  házzal  három nap alatt összehoztuk, úgy, hogy minden szabálynak megfeleljünk, ami a járványhelyzetben fontos. Átbeszéltük, hogy merre fogunk menni, hol énekelünk és mennyit, mikor kell abbahagyni, ha már elkezdenek gyülekezni az emberek, amit nem szabad és így tovább. Nem volt egyszerű a szervezés, arról nem is beszélve, hogy február óta nem is próbáltunk, hogy egymásra is vigyázzunk. Végül 13 helyszínen 28 dalt énekeltünk. A 13 megállón felpattantunk a platós kocsira, meg elé és csak azért nem énekeltünk többet, mert  két dal után annyian gyűltek össze, hogy  abba kellett hagyni.  Be akartuk tartani és tartatni a távolságtartási szabályt, mindannyiunk érdekében. Nagy visszhangja volt a dolognak, közvetítettük a Facebook oldalunkon az egészet, a legnagyobb bulvár lapokbeszámoltak róla, igaz, az eső is esett, de hatalmas élmény, nagy kihívás volt ez.