

Ady életútját ismerve elmondható, hogy nemcsak a szerelemben „fogyasztotta, hamvasztotta” magát a költő: egész személyiségére jellemző volt a végletesség, életmódjára pedig az önpusztító, egészségét korán felemésztő duhajság. Két végén égette a gyertyát, ami – a szerzett bajokon túl – bizonyosan hozzájárult korai halálához.
Ady Endre 1913-ban. Székely Aladár felvétele Forrás: Wikimedia Commons
„Én nem azért tanultam meg a szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam, hamvasszam vele magam, ahogyan illik” – írta Ady 1908-ban, a Mihályi Rozália csókja című novellájában. A műben nagyon egyértelműen – bár a szemérem megóvása miatt a kór nevének említése nélkül – írja le, hogyan kapta el utóbb végzetesnek bizonyuló, súlyos nemi betegségét, a szifiliszt (lues; korabeli nevén: vérbaj). Nem ez volt az egyetlen betegség, amivel küzdött.
hirdetés
Ady ritka fejlődési rendellenességgel született 1877-ben: mindkét kezén hat ujjal. Ez a genetikai hiba apai ágon öröklődött az Ady-famíliában, és a családtagok számos felmenőre vissza tudták vezetni. Valójában nem volt nagyon súlyos eset, mert a kisujj mellett lévő bőrkinövésben nem voltak csontok, így a bába a születés után egy cérnával elkötve könnyen orvosolni tudta a bajt: a hatodik „ujj” pár nap alatt elhalt, és levált a kézről. De a költő egész életében bizonyos büszkeséggel viselte a kézfején meglévő apró hegeket, „táltosságának” bizonyítékát látva bennük. A messianisztikus küldetéstudat és erős hit önnön kiválasztottságában, a sokszor szemére vetett felsőbbrendű attitűd alapvetően ebből a táltos-születésből eredeztethető. Ennek mítoszát Ady maga is táplálta egész életében és identitásának meghatározó eleme volt mindvégig. („Én pap vagyok, de pogány pap, pogány (…) / Táltosok átkos sarja talán.” – Egy párisi hajnalon, 1906)
hirdetés
Már nagyon fiatalon, a zilahi gimnáziumban töltött években elkezdett cigarettázni és a cimborákkal kocsmákba járni, bohém életvitelét egyetemi éveiben is folytatta. Zaklatott időszak volt ez: tanulmányait többször is félbeszakította, Debrecenben, Pesten, majd ismét Debrecenben folytatott jogi stúdiumokat, melyeket végül nem fejezett be, hanem újságírónak állt. 1899-től Nagyváradon telepedett le és nagy élvezettel vetette bele magát a szellemi pezsgéséről, nyugatias kultúrájáról ismert város éjszakai életébe. Számos szeretője lehetett, de az utókor úgy véli, a híres orfeumi táncosnőtől, Rienzi Máriától kaphatta el a vérbajt 1902-ben.
A betegség jellemző tüneteit, a bőr és a nyálkahártya foltos, viszkető kiütéseit nagyon artisztikusan írja le már idézett novellájában: „… a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely, melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a vérem, haragos, tüzes, bő szerelmi rózsákat”. A szifilisz tüneteitől a költő – érthető módon – megrettent és kezeltette magát, ám a rá jellemző módon csak hellyel-közzel: amikor épp jobban volt, akkor teljesen elhanyagolta betegségét. Amikor a tünetek kiújultak, arzénes injekciókkal, jódtablettákkal és higanyos bedörzsöléssel kúrálták orvosai – már amikor Ady hagyta, mert például a bedörzsöléseket legtöbbször visszautasította. A szifilisz ellenszerét csak 1909-ben fedezték fel, de még évekig kellett várni az elterjedésére, így a valóban hatékony gyógymódban Ady már nem részesülhetett.
Egyik orvosa, az egyébként ideggyógyász Dr. Láng Menyhért szerint „Ady Endre démona nem a luesz volt, hanem az alkohol.” Ady sokat ivott, elsősorban bort és már egészen fiatal korától. Ő maga az alkoholizálást genetikusan öröklődőnek tartotta és azzal magyarázta saját szenvedélybetegségét, hogy mind anyai, mind apai ágú férfirokonai között sokan voltak részegesek – így valójában inkább rossz családi mintáról beszélhetünk, mintsem öröklődésről. Ugyanakkor azonban – kellő éleslátásról téve tanúbizonyságot – társadalmi meghatározottságúnak is látta e népbetegséget: „Az alkoholizmus olyan kényszerű eredménye a társadalomokon uralkodó, még alig sejtett törvényeknek, mint akármi. Az öngyilkosság, az elmebaj, a kivándorlás, az egy-gyermekrend. Akármi, ami eszünkbe jut. Tehát? Tehát adjanak nekünk jobb társadalmat. (…) Tegyék szebbé az életet. Rendben van. El fogja dobni minden eszes lény a maga italospoharát.” (Az alkohol, 1905.) Megint máskor kiválasztottságával indokolja szenvedélyes italozását: „Az alkohol a romboló isten!... (…) / S kik rátermettek messiási sorsra: / Belefúltak mámorba, alkoholba.” (Áldomás, 1903)
Az olykor napi 5-6 liter bor mellett Ady mértéktelenül dohányzott is, naponta 60-70 szálat, de olykor ennek akár a dupláját (!) is elszívta, mondhatjuk tehát, hogy láncdohányos volt. Ennek idült hörghurut, tüdőtágulat, nehézlégzés, fulladás és állandósult rekedtség lett az eredménye. Emellett „neuraszténia” (ideggyengeség, neurózis) is kialakult nála, ami nem csoda az alkohol és a dohányzás mellett, az állandó éjszakázások és az ebből kialakuló krónikus álmatlanság, no meg a nemi élettel összefüggő problémák miatt.
Leginkább az álmatlanság kínozta, erre számos versében utal is és mindenféle altatóporokkal (például Veronállal) próbálta orvosolni a bajt, míg végül teljesen hozzászokott a gyógyszerekhez. Az altatók és a bor miatt napközben kábult volt, ezt újabb cigarettákkal, kávéval és ismét csak alkohollal kúrálta, ördögi körbe kerülve így. Szélsőséges kedélyhullámzásait sokan a zsenialitás velejárójának tekintették, de magyarázhatjuk a sokféle „szerrel” is, amivel a testét módszeresen mérgezte.
Czeizel Endre gyanúja szerint Ady mániás depressziós lehetett: a felajzott, irodalmi szempontból is termékeny napokat gyakran követték hosszabb, letargikus, mély csüggedésben töltött időszakok. A többszöri kórházi, szanatóriumi kezelés, a tény, hogy 1915-től már egy ideggyógyász (az idézett Láng doktor) volt a kezelőorvosa, és a szuicid gondolatok is erősítik a gyanút. Ady egyébként neurotikus problémáit is öröklődő betegségnek tekintette és anyai családjából vezette le, melyben sok volt az „elmebajos és öngyilkos”. 1913-ban felkereste Ferenczi Sándort, Freud barátját és munkatársát, aki a pszichoanalízis magyarországi meghonosítója volt. Ady érdeklődött az új terápia iránt és remélte, hogy az segíthet rajta, ám Ferenczi nem vállalta a kezelést.
A számos testi-lelki baj, de főképp a nem kellően kezelt szifilisz következményeként Ady 1918 novemberében „hűdést” (agyvérzést) kapott, amitől részlegesen lebénult és állandó ápolásra szorult. Ez már a harmadlagos vérbaj jellemző velejárója volt, ahogy a főverőér (aorta) tágulata is – amire majd a boncolás derít fényt, ahogyan a jelentősen megnagyobbodott májra és szívre is. 1919 januárjában Ady – feleségével együtt – elkapta a spanyolnáthát, amitől magas láza alakult ki. Csinszka pár nap alatt meggyógyult, de férjnél nem múlt a láz, sőt, tüdőgyulladása lett, ezért bevitték a Liget Szanatóriumba. Két hetet töltött ott, de állapota nem javult, január 27-én reggel meghalt. Alig múlt 41 éves.
dr. Dávid Andrea
irodalomtörténész