- Azt szoktam mondani, hogy öreg koromban íme: egészséges vagyok, ez már önmagában a csoda, de azért kíváncsi voltam arra is, hogy mennyit érek még, mennyien vesznek rám jegyet. Egész életemben a „meg nem elégedés” vezérelt, a lécet mindig magasabbra és magasabbra tenni, és újra és újra megugrani a célt. Lelkem mélyén mindig tudtam, hogy Szabó Magdának sokkal tartozom. Az Abigél tőlem függetlenül is filmsiker lett volna, de ahogy Zenthe Ferenc nevével egybeforrt a Tenkes kapitánya, úgy Zsuzsanna nővér figurája is egyet jelent velem. Ott volt bennem tehát a vágy, hogy egy olyan emléket állítsak az írónőnek, ami tovább viszi személyiségének, tehetségének legendáját. Szabó Magdát olvasni nehéz, tudom, hiszen sokszor hívott ő maga, hogy a közönségtalálkozóin olvassak fel az írásaiból. Ő jelölte ki a részeket, sokszor 5-10 sor egy mondat – szép feladat megoldani. Az is motivált, hogy az életkorom előrehaladtával figyeltem elődeimet, hogyan lehet szépen visszavonulni. 

Én életemben mindent eljátszottam, és már nem akartam társulatban lenni, kisebb szerepekben naponta színpadra menni. Méltósággal akartam befejezni egy nagy korszakot, és elkezdeni egy következőt. 2017. október 5-én, Szabó Magda születésének 

100. évfordulóján útra keltem a műsorral. Innentől elindult a csoda, amelynek minden pillanatát örömmel élem meg: már közel 50 alkalommal adtam elő az ország területén. Volt olyan, hogy a meghirdetett előadásra annyian akartak jegyet venni, hogy nem fértünk volna el a teremben. A polgármester felhívott, hogy rendelkezésemre bocsát egy egész épületet, csak menjek! 

 

 

- Megszervezem magam, és ezt nem szégyellem. De már számtalan helyre hívtak, voltam például Szombathelyen, nem tudom, hogyan, honnan tudták meg, hogy van az Abigél titkai című műsor. Sopronban, ahol öt évig játszottam, visszahívott az igazgató, és hívtak Kolozsvárra a könyvhétre is, és lubickolok ebben a jelenben. Sok színész abba keseredik bele, hogy azt emlegeti, milyen volt anno, amikor ünnepelt színész, igazi sztár volt. Nekem is eszembe jut persze, hogy szép volt, de mindez mégis mögöttem van, a fontos az a ma és a holnap. Amire emlékezni kell, azok a nagy pofonok, amiket az élet adott.  Abból épülünk, amit megszenvedünk. 

 

 

- Van egy présházunk, amit még fiatal korunkban vettünk a férjemmel. 

A gyerekek imádtak ott lenni, mert megőriztük a maga természetességében, a csodálatos környezetében. Egyszer 

40 oldalban leírtam ennek a présháznak a történetét, amiről a gyerekeink azt mondják, hogy ez az utolsó földi Paradicsom. És persze ez nekünk egy jelkép is, a családunk összetartozása, az érzés, hogy egymásért vagyunk, az maga a földi Paradicsom. Tudok és szeretek is írni, motoszkálnak bennem sorok, mondatok, történetek és tudom, hogy Szabó Magdáról is van még más mondanivalóm is, és gondolkozom is ezekről. De a két fiam egyszerre lepett meg bennünket az első gyermekükkel, majd a másodikkal is. A kicsik csak egy év múlva lesznek óvodások, velük vagyok, most ez a legfontosabb. És persze az, hogy most jelenik meg a fiam, Huszti Gergely első regénye, a Mesteralvók hajnala, ami egy nagyon izgalmas, különleges világba repítő regény. Olyanok vagyunk, mint egy nagy olasz család az összesen öt unokával, amikor 14-en üljük körül a vasárnapi asztalt. Háromféle levest főzök, sokféle étel kerül terítékre, és én a konyha és az ebédlő között mindig valamelyik gyerekkel az oldalamon, fél kézzel tálalok. A férjem olykor megkérdezi, „Te nem eszel?”, meg azt szokta mondani, „Nem tudom, hogy hogy csinálod”. Nincs ennél jobb érzés egy nőnek, mint amikor ellátja a családot. Ha házunk lenne, könnyebb lenne, de lakásunk van, és így is jó. Elférünk. Együtt jó.