Kezdjük az alapokkal: a karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, amikor a hívek Jézus születésére emlékeznek. Az ókori források szerint a 4. században, I. Gyula pápa idején kezdték december 25-ét Krisztus születésnapjaként ünnepelni, a szokás innen terjedt el szerte a világon. Mint sok keresztény ünnep esetében, ezúttal is igaz, hogy a dátum kiválasztásában a korábbi pogány szokások is szerepet játszottak: korábban e napon, vagyis a téli napforduló környékén tartották a Római Birodalomban Sol Invictus, azaz a legyőzhetetlen Nap ünnepét. Talán érthető, hogy a természetnek nálunk sokkal kiszolgáltatottabb eleink bizony találtak ünnepelnivalót a tényen, hogy végre elérkezett a tél leghosszabb éjszakája (azaz onnantól egyre hosszabbak lesznek a nappalok), egyben pedig az új év kezdete is a naptárukat a Naphoz igazító népeknél.

Magyar népszokások
A magyar néphagyományok egyik legfontosabb kézikönyve, a Magyar Néprajzi Lexikon számos szócikke örökíti meg az ünnepkörhöz kapcsolódó magyar tradíciókat. Ezek között sok olyan rítust találunk, amelyek célja a következő esztendő bő termésének elősegítése volt. Így például egyes falvakban az állatok itatásakor piros almát és ezüstpénzt tettek a vályúba, hogy a jószágok szépek legyenek, mint a piros alma, és értékesek, mint az ezüst. Hasonló logikát követve a karácsonyi étkezést megelőzően a családtagok megmosakodtak, a mosdóvízbe pedig nem egy helyen szintén ezüstpénz, piros alma került, hogy a következő esztendőt mindnyájan egészségben és szerencsésen éljék meg. 

Zajkeltés és kóringyálás
Szintén a bőséges szaporulat biztosítását célozta az úgynevezett zajkeltés: karácsony estéjén a pásztorok szerte az országban ostort pattogtatva, kolompolva, kürtöt fújva vonultak végig az utcákon: meggyőződésük szerint így sikerrel tarthatták távol a rájuk bízott állatoktól a gonosz erőket. Ugyancsak a termékenység növelésével függött össze az úgynevezett aprószentek-hordás. Ennek során a pásztorok december 24-én egy-egy vesszőcsomóval járták végig a házakat. A házban köszöntőt mondtak, majd a gazdasszony kihúzott pár szálat a vesszőkötegből, azzal megverte a pásztorokat, majd ajándékot adott nekik. A vesszőköteg egyrészt a Heródes által megöletett gyermekekre (az úgynevezett aprószentekre) utaló jelképként szolgált – innen a szokás neve. Másrészt viszont 
a vessző, a rügyező ág a tavaszi és téli ünnepkör idején Európa-szerte fontos szerepet játszott: a karácsonyi jókívánságokkal együtt az állatok megszaporodását is szolgálta.
Kedves karácsonyi szokás volt a kóringyálás (más neveken: mendikálás, pásztlizás, parázsolás stb.) is. Ilyenkor köszöntők jártak házról házra a faluban, akik  karácsonyi énekeket adtak elő a házigazdáknak. Szokás szerint először engedélyt kellett kérniük, hogy bemutassák tudományukat, ezt követően pedig az ablak alatt vagy a házban előadtak egy vagy több karácsonyi éneket. A mutatványt adománnyal illett jutalmazni.

Az ünnepi asztal
Természetesen része volt az ünneplésnek a bőségesen terített karácsonyi asztal (ennek egyes fogásairól és a nekik tulajdonított hatásról lásd keretes írásunkat), továbbá az ünnepi ételek fogyasztásához kapcsolódó előírások és tilalmak. 
Az asztalra könyöklés például ilyenkor az egész országban tiltottnak számított: a szokás ellen vétőknek pedig kelésekkel kellett számolniuk, illetve azzal, hogy a következő évben nyomorult csirkék kelnek ki a tojásokból. Azt gondolták, hogy ha az asszonyok nem ülik végig a jeles vacsorát, akkor nem ül jól a kotlóstyúk az új esztendőben. 
Nos, manapság talán hajlamosabbak vagyunk elnézni a könyöklést, és senki nem kényszerül végigülni az esetleg több órásra nyúló lakomát. Az viszont biztos nem változott, hogy karácsony környéke továbbra is az év egyik leginkább gyomorpróbáló időszaka...
Papp György

Gyógyhír Magazin