► Nem akarok udvarolni, de te szinte tényleg semmit sem változtál. Feletted nem múlik az idő?  
► De múlik, csak én nem hagyom, hogy kifolyjon a kezeim közül az idő. Diétázom, ha kell. Szokták mondani, hogy egy idő után természetes, hogy felugrik néhány kiló, különböző párnácskák alakulnak ki. Én nem akarom annak tekinteni. Odafigyelek magamra. Úgy gondolom, hogy ha valamilyen szokatlan érzés jelentkezik, annak meg kell találni az okát. Lehet betegség a háttérben, amit ugyancsak időben kell elkapni.
A saját testünket ismerni kell, különbséget kell tudni tenni tünet és tünet között. Érezni kell, ha valami nagyon eltér a szokásostól. Ez nem azt jelenti, hogy betegségtudattal kell élni, sokkal inkább azt, hogy felelősséggel tartozunk magunknak és szeretteinknek. Családunk van, akik számítanak ránk. Gyakran járok szűrésekre, nem engedem ki az életemet a kezemből. 
► Ezt a szemléletet hogyan tudod átvinni a családod többi tagjára?  
► A férjem és az édesapám is komolyan veszi az egészség fontosságát. Különösen mióta édesanya nincs velünk, aki tíz éves küzdelem után vesztette el a harcot a betegséggel szemben.  Nem kell aggódnom apukám miatt, mert ő is tudatosan odafigyel magára. Már elmúlt 79 éves és  nagyon büszke vagyok rá, aktívan dolgozik a mai napig – szellemileg és fizikálisan is rendben van, és ami nagy dolog: megtanult együtt élni édesanyám hiányával.
► A szépséged és az erőnléted titkai után jöjjenek a műsorod titkai. Az Önök kérték… úgy tűnik, hogy örökéletű, és egy-egy műsor megnézése után mindig azon gondolkodom, hogy mennyi mindent hagyhattatok ki belőle.
► Nagyon kicsi csapattal dolgozunk, mindent megbeszélünk, és valóban az a legnehezebb, hogy a műsoridő szabta keretek miatt mit hagyjunk ki, mi ne kerüljön be. Rengeteg kérést kapunk, nehéz dönteni, arra mindig törekszünk, hogy mindenféle műfaj szerepeljen egy-egy adásban.  
► Szerintem egy minden este jelentkező adássorozat sem lenne sok a nézőknek. De meddig él a „retró”?
► A minden este talán túlzás, de valóban érezzük az igényt a nézők részéről. A retró pedig addig él, ameddig igény van rá. Nemcsak az idősebb generáció, hanem egész családok néznek bennünket. Az idősebbek odaültetik a fiatalabbakat a tévé elé, és boldogan mesélnek a múltról, az ő sztárjaikról. Sok fiatal ismeri meg így a régi nagy művészeket. Sinkovits, Agárdy, Latinovits, Ruttkai Éva vagy Szemes Mari így marad „életben”. Amikor a Kibédi-díjat nekem ítélte egy művészetpártoló társaság, és az indoklásban az szerepelt, hogy a műsorral hozzájárulunk ahhoz, hogy Kibédi Ervin emlékét életben tartsuk, akkor értettem meg igazán, hogy a magyar televíziózás archívuma a kulturális történelmünk egyedülállóan csodálatos része és ez nagyon fontos az embereknek.     
► 1980-ban ott, Hernádvécsén, az a 10 éves kislány még csak arról álmodott, hogy bemondónő szeretne lenni, azt nem remélhette, hogy egy legendás műsort vezet majd. Nehéz volt idejutni?  
► Csodálatos gyermekkorom volt a szüleink az életre, a munkára neveltek minket a testvéremmel, és segítettek beteljesíteni a vágyainkat. Anyukám imádta az irodalmat és vele készültem szavalóversenyekre. Aztán Pesten elvégeztem az egyetemet, éppen lediplomáztam, amikor a rádióújságban megjelent egy felhívás: bemondó tanfolyamot hirdettek. Ezerből ötven embert vettek fel. Köztük voltam én is. Nem mondhatni, hogy csapongó alkat lennék: 
25 éve vagyok a közmédiában és bízom benne, hogy maradok is.  
► Nagy kutyabarát hírében is állsz.
► Persze, ők végigkésérték az eddigi életemet. Az első csecsemőkori fotómon ott van Blöki is. Majd jöttek a tacskók sorban: Frici, aztán Tony. Na, ott nagy balhé volt, mikor édesapám megjött vele egy este. Édesanyám mondta, hogy nem lehet „csak úgy” egy kutyával beállítani. Persze a kedvence lett. Tony rendszeresen adott ki egy speciális hangot, egy bizonyos szituációban. Rájöttünk, hogy ő köszön. Sőt megérezte, ha a busz közeledett velem hazafelé, és jelezte. Aztán jött Gazsi, Morzsi és volt Kántorunk. Mindig nagy gyász volt az elvesztésük.  Most van egy Rockynk, egy ordas német juhász. Kifejlett személyiséggel hozta haza édesapám.  Azt hittem, megesz, mikor először találkoztunk. Aztán megszokott, de amikor legközelebb hazamentem, megint szét akart tépni. Újra közeledtünk. De a dolog ismétlődött, olyan volt, mint Az 50 első randi című film. Mindig a nulláról kellett újrakezdeni. Ma már béke van. A lábam elé fekszik és nem enged tovább, amíg meg nem szeretgetem. Imádnivaló…
Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin