Ne a szülő döntse el!
A figyelemzavar enyhébb formái a legtöbb gyermek életében jelen vannak. Ám a figyelemzavar nem azonos a hiperaktivitással, amely fokozott túlmozgással, impulzív viselkedéssel jár együtt. Azt, hogy egy gyermek figyelmetlen, figyelemzavaros vagy hiperaktív, ne az óvónő, az iskolai pedagógus, és különösen ne a szülő döntse el, hanem az erre vonatkozó gyanú esetén forduljon Nevelési Tanácsadóhoz, gyermekpszichológushoz. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy a szülőknek ne lennének eszközeik, lehetőségeik a koncentrációhiányos állapot kialakulásának elkerülésében, csökkentésében!

Játék és érzelmi kötődés 
Minden gyermek szeret önfeledten játszani, amikor szinte megszűnik számára a tér és az idő, s létrejön egy pozitív érzelmi kötődés az általa végzett tevékenységhez. Nos, ez lényegében a „jól koncentrált állapot”-nak felel meg, azaz a rendszeres és a gyermek kedvére való játék jelentősen segítheti a figyelem-összpontosítás képességének fejlődését. Azaz, ha egy szülő úgy gondolja, hogy gyermeke figyelemhiányos, nem tud kellő mértékben és ideig koncentrálni, először önmagának tegye fel a kérdést: szán-e elegendő időt arra, hogy gyermekével együtt elmélyedjen a közös játékokban, vagy olyan időtöltésben, amit mindketten élvezettel csinálnak? 

A legnagyobb mumus: a képernyőbámulás
Aric Sigman angol pszichológus kutatása szerint (Archives of Disease is Childhood) a szigetországban egy átlagos 10 éves gyermek napi 
6.1 órát tölt különféle képernyők előtt, beleértve a TV-t és a különböző számítástechnikai eszközöket. Azon túl, hogy ezáltal – a gyermekek mozgásmennyiségének csökkenése miatt – jelentősen nő a különféle betegségek (elhízás, cukorbetegség, kardiovaszkuláris betegségek) előfordulási esélye, a korai években túlzásba vitt „képernyőbámulást” összefüggésbe hozzák a későbbi figyelemzavarokkal, hiperaktivitással, rossz szociális készségekkel, az empátia hiányával. Sigman szerint a képernyők előtt töltött idő a szülőkkel, és más, érzelmileg a gyermekhez kötödő személyekkel töltött időből, a velük való személyes kommunikációból vesz el, annak rovására megy, miközben ez rendkívül fontos tényező kellene, hogy legyen a gyermek agyának fejlődése szempontjából, különösen az első 3 évben. És sajnos a jelenség egyre fiatalabbakat érint: egy erre vonatkozó amerikai felmérés szerint a 2 évesnél fiatalabb (!) gyemekek fele naponta legalább 2 órát néz valamilyen képernyőt. Mindezek alapján nekünk, felnőtteknek kell eldöntenünk, hogy akarjuk-e elősegíteni gyermekeink, unokáink figyelemzavaros állapotának kialakulását, vagy éppen ellenkezőleg: mesével, beszélgetésekkel, közös játékkal rendszeres és kölcsönös kommunikációval, a nyugodt odafigyelést elősegítő környezet megteremtésével, és nem utolsó sorban a képernyőbámulás kordában tartásával gyógyírt kívánunk-e nyújtani számukra a figyelemhiányos állapot kialakulása ellen?
Hollauer Tibor
(A Boldog Gyermek Hirlevelek 
felhasználásával)

Gyógyhír Magazin