► A lányom feketeöves karatés, valódi Sensei. Tibeti terrierünknek szerettünk volna tiszteletre méltó nevet adni, hiszen a felmenői mégiscsak Tibetből származnak, így jutottunk erre az eredményre.

► Nem, csak már felnőttként. Kislány koromban nem lehetett. 

A Terézvárosban nőttem fel egy körfolyosós bérház pici lakásában. Anyukám édesanyja, Mami is velünk élt. Szűkösen voltunk, de olyan szeretet, melegség, elfogadás és biztatás vett körül, amiért valóban mindennap hálát adok, hiszen szüleim jelenléte, értékrendje, példája a mai napig hat rám. Azonban szó mi szó, a pici lakásba nem fért el egy kutya. Később értettem meg, hogy jobb kutyával, mint nélküle. 

► Szabad bölcsész, dramaturg, szinkronrendező, most éppen profi szövegíró, de sok film szinkronját is ő írta, fordította.

► Egy percet nem tanult külföldön. Szeret utazni, de itthon szerezte a diplomáját, képesítéseit, a gyakorlatát. Remek nyelvérzékkel áldotta meg a sors. 

► Az nekem nincs. Mióta személyre szabott tréningeket tartok, én alkalmazkodom – egyelőre.

► Nem állítom, hogy nem rázott meg, amikor beleestem a csoportos leépítésbe, de én már régóta mással is foglalkoztam, nem a tévé volt az életem. Fontos volt és elértem mindent, amit akartam, lett saját műsorom, és egy idő után már éreztem, hogy váltani, lépni kellene. Az ember azonban olyan, hogy nem szívesen lép ki abból, ami bevált, ami jó. A Sors elintézte, hogy továbbhaladjak az utamon. Hidd el, nem szégyellném, ha nagyon fájt volna, ha nagyon megrázott volna – 

bevallanám. Ebben azt hiszem, az segített engem, hogy mielőtt tévés lettem, már voltam tolmács, filmek szinkronját írtam, tanítottam felnőtteket és gyerekeket angolra, voltam magyar szakos tanár, idegenvezető angol és orosz nyelven, szóval én már az előtt is „éltem”, mint amikor tévés lettem. De érzékelem, hogy az emberek ma is felismernek, a hangomat is, az arcomat is. Igaz, nincs nagy különbség a tévés meg a „rendes” arcom között. Érzem, hogy van egy generáció, talán kettő, akinek még mond a nevem valamit, akik emlékeznek rám. De van már olyan generáció, akinek fogalma sincs a korábbi televíziós pályámról, ők már azért keresnek, amivel most foglalkozom. Azért nem estem kétségbe a leépítéskor, hogy mi lesz velem, mert már akkor is tartottam tréningeket, segítettem embereknek magukra találni. Nem pszichológus vagyok, nem coach – hanem „csak” segítő. De kidolgoztam egy saját módszert, ami a lámpaláz leküzdésére szolgál. Ez az ANTiIZGULIN. Szóval a veszteség mellett nekem megvolt a váltás öröme. Ennek már több mint 5 éve… hihetetlen. És nem, ne is kérdezd: nem hiányzik – véget ért egy korszak. Talán a rádiózás még izgat. Úgy képzelem, nehezebb, mint a képernyős munka, mert csak a hangommal lehetek jelen. 

► Igen, de minden pillanatát élveztem. Tudatosan raktam össze a technikát, teszteltem, hogy mennyire érvényes a gyakorlatban, és amikor eljuttattam oda, hogy 100-ból 100-szor működött, akkor megnyugodtam. A vonatkozó kutatások eredményeit úgy olvastam, mint más a regényeket. Kidolgoztam egy gyakorlatsort, ami mindenkinél kicsit más, és leginkább személyre szabva működik. Rengeteget tanultam. Minden tréninget megelőz egy hosszabb telefonbeszélgetés, hogy kiderüljön, valóban lámpalázról van-e szó. A célom az, hogy egészséges embereket tanítsak a nyugodt, magabiztos fellépésre téttel járó helyzetben: lehet az állásinterjú, prezentáció, üzleti tárgyalás, vagy akár randi. Nagyon jó érzés olvasni, hallani a visszajelzéseket.

Vincze Kinga