Egy hozzánk közel álló ember halála a legnagyobb traumák egyike, különösen, ha váratlanul ér bennünket. A meghalt személy űrt hagy maga után, ami fájdalommal jár. Valahogyan el kell fogadnunk a tényt, hogy nincs többé, mert az életnek folytatódnia kell. A gyász (vagy, ahogy a pszichológusok mondják: a gyászmunka) abban segít, hogy lehetőség szerint minél kevesebb lelki sérüléssel jussunk túl a nehéz időszakon. A modern világban egyre inkább magunkra maradunk a gyászunkkal, kiveszőben vannak a gyász folyamatának közösségi elemei, a gyásszal való megküzdést segítő rítusok. A halál tabu, kerüljük, amennyire csak lehet. Nem tudjuk, mit kezdjünk a haldoklóval, mit mondjunk, mit tegyünk.

A gyászmunka egy folyamat. Célja, hogy végleg el tudjunk búcsúzni a halottól, hogy befejezhessük a vele való életet, és felkészüljünk a nélküle folytatódó életünkre. A gyászolás során, különösen annak korai fázisában gyászreakciókat mutatunk. Rossz testi és lelki érzések uralkodnak el rajtunk, gondolataink újra és újra visszatérnek a halotthoz, mardos az önvád, dühösek vagyunk és ellenségesek, a környezetünkhöz, az emberekhez való viszonyunk megromlik, visszahúzódóak leszünk.

A gyászfolyamatnak jól körülhatárolható szakaszai vannak. A halál megrázkódtatással jár, sokkol bennünket. Megszűnik körülöttünk a világ, tompák és beszűkültek leszünk, szomorúság, depresszió, szorongás lesz úrrá rajtunk. A következő szakasz a halott utáni vágyakozás. Nem ritka, hogy látjuk magunk előtt, mintha élne. Képtelenségnek tűnik, hogy elengedjük őt, „csak a szépre emlékezünk”. Ezután következik a szétesés, amikor önmagunkat hiábavalónak és értéktelennek érezzük. Céltalannak és végtelenül szomorúnak látjuk az életet. Végül egy idő után jön a megnyugvás, amikor az egész életünk, a lelki folyamataink és a testi működésünk újra helyreáll.

Elfogadjuk a halál tényét, újra nyitottabbá válunk az emberi kapcsolatokra, lassan teljes valónkkal visszatérünk az életbe. A gyászmunkát akkor tekinthetjük befejezettnek, amikor ezen az utolsó szakaszon is túljutottunk. 

A teljes gyászfolyamat normál esetben 6-12 hónap alatt lezajlik, de természetesen nagyok az egyéni különbségek, továbbá nem ritkák a visszaesések egy korábban már meghaladott szakaszba.

Amikor a gyászoló megakad a gyászfolyamat valamelyik szakaszában vagy az adott szakaszra jellemző tünetek jelentősen eltúlozva jelentkeznek, esetleg el sem kezdődik a gyászmunka, patológiás gyászról beszélhetünk. A gyász akkor válik patológiás folyamattá, amikor már akadályozza vagy lehetetlenné teszi a mindennapi életvitelt, és negatívan befolyásolja az életminőséget. A „normál” és a „patológiás” gyász abban különbözik egymástól, hogy az utóbbinál a tünetek elhúzódóbbak, bénítóbbak és intenzívebbek. A társas érintkezésektől való visszahúzódottság, a megdermedt lelki állapot, az értelmetlenség és haszontalanság érzése, a harag, a halott utáni sóvárgó vágyakozás egyaránt megjelenhet a tünetek között. 

Az elhúzódó és bonyolult gyász állandósult jelenléte egyes esetekben akár életveszélyessé is válhat, például öngyilkossági gondolatok formájában. A gyászoló képtelen elfogadni a halál tényét, ragaszkodik az elhunyt személy tárgyaihoz, szeretné, ha minden úgy maradna, ahogyan az ő idejében volt. Mardosó bűntudatot él meg: vajon meg tudta volna akadályozni a szeretett személy halálát? Vajon minden tőle telhetőt megtett az érdekében?

A pszichés zavar meggyengíti az érintett önazonosságát, megtorpan a személyiség fejlődése, elhatalmasodhat a kiúttalanság és az élet hiábavalóságának érzése. Ha valaki ezeket a tüneteket tapasztalja magán vagy közeli hozzátartozóján, ismerősén, pszichiáterhez, pszichológushoz, gyásztanácsadóhoz kell fordulni. A „majd elmúlik” vigasztaló bölcsessége ez esetben kevés.

Fábián Tamás
pszichológus

Gyógyhír Magazin