Alighanem valamennyien ismerünk hasonló történeteket, tapasztaltunk ilyen eseteket iskoláskorunkban, vagy hallunk ilyesmit iskolába járó gyerekeinktől. Az iskolai osztályzatok relatívak, erősen függnek a tanár habitusától, az adott diákkal való személyes viszonyától, a tantárgy jellegétől, a diáknak a tanárhoz és a tantárgyhoz való hozzáállásától, a diák személyiségjegyeitől – és még sok, esetleges dologtól, melyekre nem is gondolnánk. 
Az érdemjegyek elvileg arra szolgálnak, hogy kifejezzék a diák tantárgyi előmenetelét, teljesítményét, ám már maga az „érdemjegy” elnevezés is árulkodik arról, hogy itt jóval többről van szó. Az osztályzat utal a tanuló érdemeire is – mennyire „jó” diák, mennyire könnyíti meg tanórákon a pedagógus dolgát, hagyja magát irányítani, vagy esetleg ellenáll, zavarva ezzel a pedagógus munkáját? Ha a tanár tekintélyelvű, és fontos számára a fegyelem, a csöndes, belenyugvó, sosem kérdező diákot jobb osztályzattal fogja elismerni, mint érdeklődő, sokat kérdező, a tanórát „zavaró” osztálytársát. Vannak olyan tanárok, akik a „belevaló, vagány” diákokat kedvelik, és hajlamosabbak jobb jegyekkel jutalmazni őket, mint visszahúzódó, gátlásosabb társaikat – 
függetlenül a valós teljesítménytől. Az érdemjegyek tehát messze nem csak a tantárgyi előmenetel mutatói: legalább ennyire fontos jelzői az adott diák tanórán tanúsított viselkedésének, általános habitusának is. 
A magyar iskolarendszerben hagyományos, ötfokú skálán való értékelés ráadásul meglehetősen gúzsba kötő megoldás, hiszen majdnem lehetetlen egy ilyen szűk tartományban kifejezni mindazokat a tényezőket, melyek a pedagógust befolyásolják az érdemjegy kialakításában. Ezért is jellemző a reformpedagógiai irányzatokra a szöveges értékelés, ami jóval gazdagabb lehetőséget nyújt a diák teljesítményének ÉS személyiségfejlődésének részletesebb, árnyaltabb kifejtésére.
Az is igaz viszont, hogy a szöveges értékelést sokkal nehezebb kifelé kommunikálni, magyarán szólva: egyszerűbb a családtagoknak, munkatársaknak, szomszédoknak eldicsekedni, hogy a gyerekünk színjeles, és minden tárgyból ötöse van az év végi bizonyítványban, mint hosszan taglalni a szöveges értékelés mondatait. Ez arra is magyarázatot  ad, hogy miért tulajdonítunk olyan nagy (gyakran erősen túlzott) jelentőséget az osztályzatoknak: mert egyszerűen és közérthető formában – mindössze egy számjegyre redukálva – ad képet a teljesítményről, fejlődésről, személyiségről: összességében az értékelt személy minőségéről. Ha a gyerekemnek sok ötöse van, akkor ő jó minőségű gyerek – szemben a szomszéd Pistikével, aki megbukott, vagyis ő egy kevésbé értékes, rossz minőségű gyerek.
Azt hiszem, nem kell bizonygatnom, mennyire káros ez a szemlélet. Szülőként mindenkinél jobban látjuk, tudjuk, hogy gyermekünk értékes ember akkor is, ha valamelyik tantárgyból gyenge osztályzatokat szerez. Ezt a gyerek számára is egyértelművé kell tennünk, és szüntelenül, az iskolásévek alatt minduntalan biztosítanunk kell arról, hogy elfogadjuk, szeretjük őt akkor is, ha rossz jegyet kap. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem várunk el teljesítményt a gyerektől, de ha azt látjuk, hogy igyekszik, tanul, próbálja kihozni magából a legtöbbet, dicsérjük meg és jutalmazzuk, még ha ez az igyekezet esetleg csupán egy hármasra elég is az iskolában. A gyereknek meg kell tapasztalnia, hogy a szülői szeretet az osztályzatoktól független, és hogy ő maga, az ő minősége (tudása, felkészültsége, viselkedése, személyisége stb.) nem fejezhető ki egy egyszerű ötfokú skálán. 
Ehhez persze magunkon, elsősorban saját szorongásainkon kell úrrá lennünk, mert mit is mutat valójában gyerekünk jó bizonyítványa? Hogy mi magunk jó szülők vagyunk, gyerekünket jól neveltük, jó minőségű emberek vagyunk. Környezetünk elismerésére (irigységére) számíthatunk, ha gyerekeink színjeles bizonyítványát tudjuk felmutatni. Ellenkező esetben viszont – gondoljuk mi – sajnálkozni fognak, kinevetnek, megszólnak, megvetnek. Emberi minőségünk kérdőjeleződik meg.
Az ilyen gondolatok bénítóan hatnak ránk, szorongást keltenek, amit aztán – teljesítménykényszer formájában – nagyon könnyen átadhatunk gyerekeinknek is. Nem könnyű a környezetünk tagjainak értékítéletét figyelmen kívül hagyni, de mindenképpen érdemes törekedni rá, saját és – főleg! – érdemjegyekkel sújtott gyermekeink lelki békéje, egészséges önértékelése, pszichés fejlődése érdekében. 
Fábián Tamás
pszichológus

Gyógyhír Magazin