– Feltételezem, hogy az Ön felmenői is orvosok.
– Édesapám közgazdász doktor, édesanyám könyvelő volt.
–  Akkor honnan jött az ötlet, hogy gyógyítson?
–  Hamar rájöttem: másra nem vagyok alkalmas. A családban sok kémikus volt, először az akartam lenni, de a középiskolában kiderült, hogy nem ez lesz az utam. Egyik barátommal – a később professzorrá lett Kiss Jánossal együtt – kezdtünk el foglalkozni a biológiával, Fritz Kahntól Az emberi test csodáját olvastuk, elintéztük, hogy boncolásokon is részt vehessünk. Jártunk a József Attila Szabadegyetem előadásaira.  
–  A középiskola után tehát egyenes út vezetett az egyetemre…
–  Éppen, hogy nem. A rendszerváltozás utáni első magyar miniszterelnök, Antall József volt az osztályfőnökünk. Érettségi után mindannyiunkat elutasítottak mondvacsinált ürüggyel. Nem estünk kétségbe, egy évre műtőssegédnek szegődtünk, aztán lassan felvettek valamennyiünket az egyetemre.
–   Milyen osztályfőnök volt Antall József?
–  1957 tavaszán fiatal tanárként került a Toldy Ferenc Gimnáziumba. Hamar kiderült róla, hogy rendkívüli műveltségű, nagyszerű tanár. Történelmet és művészettörténetet tanított, de „nem középiskolás fokon”. Azt mondta, hogy ami a könyvben van, tanuljuk meg, de az órák sokkal érdekesebbek voltak. Ugyanúgy kellett nála felelni, dolgozatot írni, mint máshol, de olyan is volt, hogy lehetőséget adott arra, hogy valaki év végén az egész anyagból számoljon be. Ha az jól ment, megadta az ötöst, nem érdekelte, hogy év közben az illető egyeseket is kapott. Orvosként kezeltem őt, Kiss János professzor barátommal – aki sajnos már szintén nincs közöttünk – mi diagnosztizáltuk a betegségét. Sokat küzdött, és nem kímélte magát: az orvosi tanács ellenére is bejárt dolgozni a Parlamentbe.
–  A történetben ott tartottunk, hogy mégiscsak felvették Önt az egyetemre.
–  Az a bizonyos egy év kihagyás, és a munka a műtőben meggyőzött arról, hogy az orvosi hivatás manuális szakterülete érdekel. Az egyetem alatt is végig a Tétényi úti kórházba jártunk, az összes műtétet végig segédkeztük dr. Lippan Imre osztályvezető mellett, aki pártolta a fiatalokat. Akkor még gyerekcipőben járt az aneszteziológia, a gépi altatás. Megtanultuk. Mire a szigorló időszak következett, több száz altatás volt mögöttünk. Úgy volt, hogy diploma után azonnal lesz állásom, mert az egyik segédorvost függetlenítik, de ez csúszott, így én sem kerülhettem a helyére. Egerben kezdtem dolgozni, ahol nagy hasznát vettem a sebészeti múltamnak. Asszisztáltam, de a második műtétet már megkaptam: mandula-, utána orrsövényműtét következett. A negyediktől pedig rendesen beosztottak. Aztán szájsebészeti és szemészeti ügyeletet is el kellett látnom, és a baleseti sebészeten is kellett segíteni, alkartörést is helyre tudtam tenni – nagy hasznomat vették.
–  Ott ismerkedett meg a feleségével is…
–  Igen, 48 éve vagyunk együtt. Egerben nem volt lakásom, orvosszálláson laktam, így amikor megkaptam a nagymamám lakását Budapesten, visszajöttünk. A Tétényiben folytattam, majd 1971 őszén hívott a Péterfybe Nákó András professzor, ott voltam 20 évig. 1991-ben a BM kórház igazgatója lettem. A 2007-es évet fájdalmasan éltük meg: valódi indok nélkül zárták be a kórházat. A remek szakember gárda szétszéledt: egy történelmi stresszt éltünk át.
–  Bár egyáltalán nem látszik, de tény, hogy 77 éves, és úgy tudom, még mindig dolgozik.
–  Igen, több helyen is. Például minden hónapban egy hétvégét Szekszárdon ügyelek, Budapesten a Péterfy Sándor Utcai Kórházban és magánrendeléseken. Érdekes foglalatosság, amikor a MÜPA Filharmonikusok énekkarának, művészeinek gégészeti szakrendelést tartok.
–  Nem unalmas napirend! Nem érzi megterhelőnek?
–   Nyugdíj után „szabadabb” az ember, mindig megkérnek, menjek kisegíteni, ahol szakemberhiány van, aztán itt-ott bizony ott ragadok. Szeretem, amit csinálok, és arra nagyon büszke vagyok, hogy a fiam és az Levente unokám a rábeszélésem nélkül az én szakterületeimet választották.
–  Nem unatkozik. Szabadideje akkor nincs is?
–  Három gyermekemtől kilenc unokám van, a legkisebb 6 hónapos, a legnagyobb 24 éves. Van egy kis szőlőnk a Balaton mellett, olykor kevéske bor is  készül. Ha a seregélyek leeszik a nagy részét, akkor nem sok a munka vele. De a szőlő nekem a játék, a teljes kikapcsolódás.

Vincze Kinga

Gyógyhír Magazin