–   Fiatal nagymamának látszik…
–   Nem gondoltam, hogy a fiam tesz azzá engem – mondja mosolyogva. Emlékszem, amikor a fiam megszületett, nagyon büszke voltam, mondtam is magamban „Jól van, Pongrácz Zsuzsa, ezt jól csináltad” – aztán jött a pánik, néztem a csöppséget, és arra gondoltam, hogy ez a gyerek egyszer el fog menni tőlem… Az a mindent elsöprő anyai érzés, nekem egy folyamat kezdete volt. Minél több idő telt el, annál hevesebb volt bennem az érzelem, és lányom születésével ez fokozódott. Most ugyanez van Rebeka unokámmal: amikor megtudtam, hogy jönni fog, várni kezdtem. Amikor az első ultrahangon megláttam a kezecskéjét mind az öt ujjával – éreztem, hogy elvesztem. Most négyéves, és mindig arra gondolok, mikor láthatom.
–   Amikor kicsik voltak a gyermekei sokat volt velük?
–   A SOTE –n végeztem, az egyetem után a Délpesti Jáhn Ferenc Kórházba kerültem, itt szakvizsgáztam mint belgyógyász, de nem tudtam ott maradni. Akkoriban fordított volt a helyzet, túl sok volt az orvos, így aztán elmentem orvoslátogatónak egy gyógyszergyárhoz. Két és fél év következett, majd Dunaharasztiban vállaltam ügyeletet. A két gyermekemmel 3 évig otthon maradtam, de mellettük egy aktív, százágyas osztályon dolgozni nekem sok lett volna. Akkoriban be kellett menni 8 órára, és másnap délután 4-ig dolgoztunk. E helyett körzeti háziorvosi ügyeletet vállaltam Szigetszentmiklóson is, azt gondoltam, átmenetileg. De aztán rájöttem, hogy szívesen csinálnám. Megtetszett ez a munka, sokkal jobban megmarad a kapcsolat a páciensekkel, a családorvos valóban a család orvosa, generációk nőnek fel a kezem alatt, jobban tudom helyére tenni a panaszaikat, mert ismerem az életük jó  részét, 21 éve csinálom.
–    A lánya hogyan találta ki magának a szülésznőséget?
–    Látszott, hogy szívesen menne egészségügyi pályára. Júlia sportol, válogatott kardvívó; olyan területet kerestünk, aminek köze van a sporthoz is, a segítő hajlamhoz is, így először gyógytornász akart lenni. Ez elsőre nem sikerült, de felvették a SOTE-ra, szülésznő szakra. Ő is úgy volt, mint én: megtetszett neki, amit csinált, és ezért maradt a szülésznőség mellett. Tavaly végzett, de most újra tanul, Győrbe jár egyetemre, tehát még utazik is. Szonográfusnak képezi magát, szülészeti-nőgyó-gyászati ultrahang diagnosztikát tanul. Ezt csak orvos vagy képzett szonográfus végezheti. A sport még nagyon ott van az életében, napi két edzés, versenyek. Ezen kívül most szülésre felkészítő tanfolyamot és kismamatornát vezet.
–    Nála van már család, esetleg még egy unoka?
–    Egyelőre vőlegénye van még, aki nem mellesleg szülész-nőgyógyász.
–    Ha férjhez megy, nehéz lesz kialakítani az egyensúlyt az életében ennyi tevékenységgel…
–    A következő olimpiáig még csinálja a vívást, és a képzés is addig fog tartani. Aztán majd meglátják, hogyan legyen tovább.
–    A belgyógyász családorvos, a szülész-nőgyógyász és a szülésznő mellé 8 éve „becsatlakozott” az Ön pszichológus párja. Ahogy mesélte, kalandos volt az ő pályaválasztása is.
–    Érettségi után 4 évig járt a vegyész szakra, és a diploma előtt egy évvel jött rá véglegesen, hogy ez nem az ő világa. Eredetileg őt is orvosnak szánták a szülei, így aztán ő is a gyógyítás világában kötött ki. A 70-es, 80-as évekről beszélünk, akkor még nem sokat tudtak az emberek arról, mit csinál a pszichológus. Akkoriban csak egy szűk kör juthatott be erre a szakra, így előbb elvégezte a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolát, és onnan már egyenes út vezetett az ELTE pszichológus szakára. Mindjárt a kezdeteknél egy korszerű pszichoterápiás osztályra került, ahol a szakma egyik ismert mestere, Süle főorvos mellett dolgozhatott.
–    Ha jól látom, akkor igazából csak a fia a „kakukktojás”, ő nem egészségügyis.
–    Nálam a felmenők között nem volt orvos, így ebben az értelemben nem az. Ő egy igazi művészlélek, a hangok megszállottja, filmeken, koncerteken, szinkronban, tévében szokott dolgozni. Leginkább most apaként csodálkozom rá… Rebeka nagyon különleges kislány. Lehet persze, hogy elfogult nagymama vagyok.
–    Visszatértünk a kályhához…
–    Azt látom, hogy a nagymamaság még nagyobb őrület, mint anyának lenni. Sugárzó mosolyával, ahogy azt mondja, „mama, én a barátod vagyok”, ahogy rám néz, elolvadok, nincs mese: imádom, mert gyönyörű, kedves, és ő meg engem imád.

Gyógyhír Magazin