A legfontosabb, hogy ne engedjen utat zsigeri indulatainak, igyekezzék reakcióit tudatos kontroll alatt tartani. Őrizze meg a nyugalmát és tegyen fel tisztázó kérdéseket, tájékozódjon. Kérdezzen rá az elbeszélt történet homályosabb részeire, tisztázza az esetleges ellentmondásokat. Ha van kapcsolata a gyerek osztálytársaival, őket is megkérdezheti. A feldúlt gyereket természetesen mindenekelőtt meg kell nyugtatni, éreznie kell, hogy a szülő biztos érzelmi hátteret nyújt számára a nehéz élethelyzeteiben. Ezért nem jó, ha a szülő közömbös marad, elengedi a dolgot a füle mellett, és csak legyint az egészre. Ám az elvtelen elfogultság sem szolgálja a gyermek érdekeit. Mindközül talán a legrosszabb reakció, ha a szülő a gyerekkel szembeni egyéb elégedetlenségének ismételt kifejezésére használja fel az esetet, és a tények ismerete nélkül olyasmivel gyanúsítja meg, amit a gyerek nem követett el. Ez a szülői hozzáállás egyenes út ahhoz, hogy a gyerek végül semmit ne mondjon el otthon. („Mi volt ma a suliban? Semmi.” Ismerős?)
Az összegyűjtött információk alapján indokoltnak tűnhet a szülő számára, hogy felkeresse a tanárt a következő fogadóóráján, vagy soron kívüli találkozó keretében. A szülő (és a gyerek) számára rövid és hosszabb távon az a legjobb, ha a tanárral való beszélgetés során végig tárgyszerű és higgadt marad, kerüli a támadó, számon kérő stílust. Ha a tanár megtámadva érzi magát, előfordulhat, hogy bezárkózik, védekező pozíciót vesz fel, mint ilyenkor általában a legtöbb ember. Pedig a szülőnek – éppen a gyerek miatt – az az érdeke, hogy megismerje a tanár álláspontját is, ezért nem szabad elidegenítenie. Az esetek egy részében kiderülhet, hogy a gyerek által felpanaszolt magatartás a tanári oktató-nevelő-ellenőrző munka része, ami időlegesen ellentétes lehet a gyerek pillanatnyi törekvéseivel. Például a bevezetőben említett esetben fény derülhet rá, hogy a gyerek a padtársáról leste, másolta le azt, amit írt, esetleg nem is első alkalommal, a tanár pedig úgy „honorálta” a tevékenységét, hogy pedagógiai megfontolásból nem adott pontot a dolgozatnak az érintett részére. A szülő és a tanár ilyenkor természetes szövetségesei (kellene, hogy legyenek) egymásnak, és a szülőnek azt kell megtudakolnia, mit tehet a gyerek, hogy javítson a tudásán, jobban megértse a tananyagot. A tanárnak ez jó alkalom, hogy megismertesse a szülővel a saját pedagógia elveit, egyúttal további információkat kapjon a rábízott gyerekről.
A tanárral való kommunikáció során azonban az is felszínre bukkanhat, hogy benne valamilyen egyéb okból negatív érzések ébredtek a gyerekkel szemben, aminek kevés köze van a gyerek tanulmányi teljesítményéhez. A szülőnek egy ilyen helyzetben nem könnyű megőriznie a nyugalmát és folytatni a nem támadó kommunikációt, mégis mindenkinek az a legjobb, ha megpróbál empatikus maradni. Legyen például az a kiindulópontja, hogy a tanár nem eleve rosszindulatú, nem a személyiségében van valami olyan vonás, ami ilyen megnyilvánulásokat eredményez. Lehet, hogy a tanár éppen egy rossz életszakaszában van, nehézségei vannak a magánéletében, megrekedt, esetleg kiégett a munkájában. Egy empatikus szülői hozzáállás adott esetben sokat segíthet, hogy visszanyerje pozitív elkötelezettségét a hivatása és a gyerekek iránt. Ugyanakkor azonban fontos, hogy a szülő kellően határozott is legyen és egyértelműen jelezze, ha azt érzékeli, hogy a tanár átlépett egy képzeletbeli határt, ami a gyermek érdekében tett pedagógiai lépéseket, és az iskolába nem való személyeskedést választják el egymástól. Végül, a szülőnek határozottan vissza kell utasítania, ha azt tapasztalja, hogy a gyerek a tanár gúnyolódásának, negatív diszkriminációjának, esetleg zaklatásának a célpontjává vált. Elvétve, de ilyen is előfordulhat. Valószínű, hogy ekkor tovább kell vinnie a dolgot, és konzultálnia kell az iskola vezetésével.

Fábián Tamás
pszcihológus

Gyógyhír Magazin