

Ilona 15 éve dolgozik mentálhigiéniás idősgondozóként. Elkötelezetten, nagy türelemmel és mindenek előtt szeretettel és erős szakmai tudással végzi ezt a valóban erőt próbáló munkát. Szerénységére vall, hogy szeretné megőrizni inkognitóját, de azt mondja, az ő válaszai megegyeznének bárkinek a mondataival, akik hasonló értékek mentén képzelik el ezt a szakmát az ország bármely területén.
– Miért dolgozik idősek otthonában, hogyan döntött emellett?
– Annak idején, mikor elvégeztem az iskolát, két lehetőség állt előttünk: elhelyezkedhettünk az aktív ápolás területén és választhattuk az utógondozást, illetve azt, hogy az otthonokban lakók életét tegyük elfogadhatóvá. Hozzám nagyon közel állnak az idős emberek, a családban is hagyományosan sokat foglalkoztunk az előttünk járó generációkkal. Az otthonokban történő gondozás, lelki segítségnyújtás sokkal nagyobb kihívás, mint az elsőre látszik.
– Mit tart a legfontosabbnak?
– A lakók mentális állapotának szinten tartása, annak az érzetnek az erősítése, hogy idősként is lehet értékes, tartalmas életet élni, még akkor is, ha már a mozgásban korlátozottak vagyunk, vagy egyéb egészségügyi problémával küzdünk. Sokszor szó szerint tartjuk bennük a lelket, és ez talán még nehezebb feladat, mint az aktív ápolásban mondjuk az intenzív osztályon dolgozni.
– Hogyan kerülnek be az emberek ezekbe az otthonokba?
– Fontos tudni, hogy a fenntartó szempontjából többféle otthon létezik. Budapesten például van fővárosi, kerületi, magán vagy egyházi fenntartású intézmény. Mindenhol biztosított a napi 24 órás felügyelet és a szakmai előírások is azonosak. Kétségtelen, hogy otthon és otthon között van különbség. Átlagos és átlagot meghaladó otthonok is vannak, a kiindulás azonban a szociális törvény, amely meghatározza, hogy egy főre mennyi férőhely kell, hogy jusson. Ha többen vannak egy szobában és az egy főre jutó terület 6 négyzetméternél kisebb, az például az átlagos kategóriába tartozik. Vannak olyan otthonok, ahol 32 négyzetméteres, fürdőszobás apartmanokba költözhet a lakó, egyedül, vagy akár házastársával. Nem gyakori, de nem is olyan ritka a házaspárok beköltözése, mint gondolnánk. Többnyire persze az idősek egyedül jönnek, és a nagy feladat az, hogy mentálisan ne induljanak hanyatlásnak, legyen értelme a napoknak. A klasszikus otthon – az idős ember utolsó állomása, innen tovább nem költözik. Vannak átmeneti otthonok, is ahová egy–egy komolyabb betegség után, rehabilitációs céllal költöznek be.
– Egy embert, aki ilyen vagy olyan okból, de véglegesen hagyja el az otthonát, hogyan lehet meggyőzni, hogy van értelme az életnek ?
– Nagyon sok múlik azon, hogy milyen programokat tudunk szervezni számukra. Mennyire tudjuk lekötni őket, mennyit tudunk segíteni abban, hogy a bentlakók közösségnek éljék meg az együttlakást. Korábban az idősotthonokba való költözést szégyennek, szükséges rossznak élte meg a beköltöző és a családja is. Ma már azt tapasztaljuk, hogy az idősek igénye megnőtt a teljes értékű, aktív nyugdíjas élet iránt, melyet egy biztonságos, egészségügyi szolgáltatásokat biztosító, élményekben gazdag programokat kínáló, a közösség erejét jelentő idősotthon biztosíthat.
– Azért van olyan helyzet, amikor valóban nincs más megoldás, mert a család a körülményei miatt nem tudja napi szinten ellátni idős hozzátartozóját…
– Az esetek többségében megnyugtató, közös döntés eredménye a beköltözés, ahol a család és az idős ember egyaránt belátja, minden szempontból egy jó színvonalú, meleg hangulatú otthon a megoldás, ahol a látogatásra mindig van lehetőség. Vannak olyanok, akik annyira rossz állapotban vannak, hogy lehetetlen otthon tartani őket. Lelkiismeretfurdalása persze mindig van a családnak, de fontosabb érzés biztonságban tudni, akit szeretünk, aki felnevelt bennünket, aki megérdemli a nyugodt, békés, mégis lehetőségeket biztosító hétköznapokat. Ha bekerülnek egy otthonba, először talán nehéz, de a legtöbben hamar rájönnek, milyen új lehetőségeket, értékeket képes adni egy hasonló életkorúakból álló közösség és egy olyan ellátó személyzet, amely a kényelmükért, biztonságukért, lelki békéjükért dolgozik.
– De a dolog természetéből adódóan ennek a közösségnek azt is együtt kell feldolgoznia, ha egy lakó számára véget ér az életút…
– Már azt is nehezen élik meg, amikor valaki elkezd leépülni, amikor a demencia jelei egyre inkább megmutatkoznak rajta, amikor azt látják, hogy nem ura már önmagának. Ilyenkor, a legtöbb esetben együtt igyekeznek vigyázni elbolyongó társukra. Az nagyon hasznos, ha megbeszélik egymással, mi is történik ilyenkor az emberrel. Nemcsak a lakóknak nehéz, de nekünk is: hiszen az időseink annyit mesélnek a régmúltról, a családról, olyan jól megismerjük őket, annyira az életünk részei lesznek, hogy bizony nekünk is erőt és lelket próbáló elengedni őket…
Vincze Kinga