

dr. Pataj Csilla a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészeti Karán végzett 1987-ben. 20 éve a zuglói Szent Borbála Patikát vezeti, a környékben nemigen van, aki nem ismeri. Két lánya van, és már nagymama.
– Sorra beszélgetek gyógyszerészekkel, és eddig mindenki azt mondta, mindig tudta, hogy az akar lenni …
– A sort én sem szakítom meg – mondja nevetve Csilla. Tizenéves voltam és éreztem, hogy nekem az utam az egészségügybe vezet. A rokonságban csak apukám nővére volt orvos, tehát nem a szüleimtől láttam a példát. De emlékszem, hogy a „doktor nénim” mennyire szimpatikus volt nekem. Korán kiderült az is, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, de a betegeket, elesettebbeket még inkább. Gyerekorvos azonban nem akartam lenni – talán azért, mert „túl féltem” a gyerekeket. Nem hiszem, hogy bírtam volna a terhet, amit egy-egy döntés, egy-egy diagnózis meghozatala jelent. Egészségügyi szakközepet végeztem, és akkoriban bűvölt el a gyógyszertár hangulata. Ámulattal néztem, hogyan lehet olyan kis mennyiségeket kimérni, megfogott a patika illata – ez nem maradt titok a családban. A nagymama tette fel a legjobb kérdést : miért nem mész gyógyszerésznek? Így indult a dolog. És ahogy a nagykönyvben meg van írva - zöldfülűként a szakma rejtelmeibe egy igazán remek szakember, „Zsuzsa néni”, azaz Vajda Róbertné vezetett be. A nyolcadik kerületi Auróra utcai rendelő igazi iskola volt számomra.
– Hogyan került Budapesttől távol?
– Egyetem utána a férjem Pakson dolgozott, odamentem államvizsgásként. Aztán Dombóváron egy patikában dolgoztam, érdekes volt, mert ott ismerkedtem meg a „pendlizéssel”. Azaz ahol éppen szükség volt gyógyszerészre, oda kellett mennem. Tehát szóltak, hogy hová kell ember, hol kell a vezetőt helyettesíteni – hát másnap mentem, ott aludtam, odatelepedtem egy hétre. És ez így ment egy évig. Ezek egyszemélyes patikák voltak, ahol a vezető maga volt a patikus. Nagyon sokat tanultam ebben az időben.
– A gyógyszertári tevékenység hogyan lett vállalkozás az Ön számára?
– Megtudtam, hogy létezik olyan, hogy szakemberek „összehoznak” és „kulcsrakészen” adnak át patikákat működtetésre. Anyukám remek könyvelő volt, én vittem bele a szakmát, és 1997. áprilisában kaptuk meg a nyitási engedélyt a zuglói patikánkra. Ennek éppen 20 éve, azaz most van a jubileum …
– Fiatalos, erős, határozott egyéniségnek érzem és miközben beszélgetünk, a nagymamai teendőket sem hanyagolja el. Minden sikerült?
– A szakmában minden úgy alakult, ahogy megálmodtam. A magánélet más: például szerettem volna több gyermeket, de az élet másképp osztotta a lapokat. Most két lány igazán boldog anyukája vagyok, és remek dolog, hogy már négy éves az unokám. Kiegyensúlyozott életet élek. Nagyon szerencsés vagyok, mert a kollegáim, akikkel a hétköznapjaink nagyobb részét töltjük, mind ugyanúgy gondolkodnak. Zsuzsa, Nóra, Viki - valamennyien kommunikatívak, szívesen válaszolnak bármilyen kérdésre, meghallgatják az embereket, és azt hiszem ők is nagyon élvezik, hogy a környékben szeretnek minket. Persze sokat tettünk ezért. Családias ez az egész.
– Jól hangzik, de nehezen megfogható dolog. Miben nyilvánul meg?
– Nagyon sokaknak tudjuk a nevét, és persze a problémáikat is. Részesei vagyunk az életüknek, annak valamennyi történéséről beszámolnak. Nem egyszer viszünk ki az idősebbeknek például pelenkát, ha betegek és nem tudnak jönni érte. A patikánkba betérők szeretnek minket és továbbviszik a jó hírünket. Aztán: nemrégen mi négyen egy pénteki napon zárás után felkerekedtünk és elmentünk egy közös, pihenős hétvégére. Persze volt olyan munkatársam, aki nem sokáig maradt, mert nem felelt meg az elvárásaimnak. Ez kemény mondat, tudom, de van egy szakmai és emberi mérce, amiből nem engedek. Viszont, akik most itt vannak, azokkal remek csapatot alkotunk. Van egy patikám, ahová otthonról nap mint nap hazamegyek. Nem hiszem, hogy szakmailag kell ennél jobb érzés.