Lehet vitatkozni arról, hogy amit az internet az életünkbe hozott, jó vagy rossz. Bárhogy is van, a változás megtörténik, és ez az eszköz megváltoztat bennünket is, szerintem elsősorban az információhoz való viszonyunk és a kapcsolataink terén.

Információhoz jutni egy pillanat alatt – megfizethetetlen. De felmerül a kérdés: mennyire megbízható vagy híg ez az információ? Egyes becslések szerint ma egy nap alatt annyi adat keletkezik, amennyi a civilizáció hajnala és 2003 között összesen. Egy keresésre adott esetben milliós találati listát kapunk válaszul, és általában nemigen tudjuk, hogy a listában miért kerülnek előre bizonyos találatok, mások pedig miért sorolódnak hátra. A rengeteg találat és bizonytalan besorolódás következménye, hogy általában véve gyengül bármilyen információba vetett bizalmunk. Nincs olyan hiteles ember vagy forrás, aki eligazítana, hogy melyik információ értékes, megbízható és ellenőrzött. Egy random adathalmaz elemei közül pedig leginkább azok az elemek kötik le figyelmünket, amelyeknek számunkra valamiért azonnali felhívó jellegük van (vagyis például egy olyan adathalmaz, ahol a szöveget egy minket megragadó színes kép kísér). Egy ilyen helyzetben jellemzően érzelmi alapon, gyorsan döntünk, és elvárjuk, hogy figyelmünket folyamatosan intenzíven lekösse, amit olvasunk vagy nézünk: a legfontosabb kritérium az, hogy számomra mi a pillanatnyilag legérdekesebb. Hisz annyi más opció van – ha kicsit is megunjuk, amit látunk, azonnal „elfordulunk”, elkattintunk a következő lehetőségre. A tanárok ma arról számolnak be, hogy az interneten felnőtt gyerekek nem úgy bánnak az információval, és nem úgy tanulnak, mint régen. Sokan mintha „show”-t várnának el a órákon is, mintha kevesebb erőfeszítést tennének azért, hogy saját figyelmüket tudatosan fenntartsák, és végighallgassák a tanárt vagy a diáktársat – hogy meghallgassák, amit a másik mondani szeretne…. Ha az érdeklődés egy kicsit is csökken, figyelmükkel azonnal „elkattintanak”…

Ez az „elkattintás” mintha kapcsolatainkat is egyre inkább jellemezné. Elvben minden elektronikus hálózat, amihez csatlakozunk, kapcsolatok boldog szövevénye. A cél az, hogy megszüntessük a fizikai határokat, tágítsuk horizontunkat, régi és új barátokra, hasonló érdeklődésű emberekre találjunk, és más módon is fenntartsuk a kapcsolatot azokkal, akikkel amúgy is kapcsolatban vagyunk. De mintha ez a háló is folyton felfeslene a kezünk között – csatlakozásunk és kommunikációnk esetleges, kevésbé tudatos és sokszor mások által vezérelt. Létre kívánjuk hozni (vagy inkább létre kell hoznunk) saját digitális identitásunkat, ami lehetőleg legyen minél szebb, minél jobb, különösen (és ez nem csak elektronikus jelenség) a másokkal való összevetésben. Ki vagyok én az éterben és mennyit érek az elektronikus ikonok között? Ha posztjaink túl gyakran rajzolnak meg bennünket „másokhoz képest”, akkor persze elengedhetetlen, hogy visszajelzést is kapjunk arról, hogy elég jók, trendik, karcsúak, fittek voltunk-e ismét. Ám a néhány egyszerű emoji sajnos nem olyan, mint barátunk arca és szavai egy személyes találkozáskor. Egy ilyen kis elektronikus képecske (a mosolygó arc vagy a felfelé mutató hüvelykujj) nem tudja kellően árnyaltan elmondani, hogy jó volt-e, amit tettünk, hogy jó felé megyünk-e. Csak azt mondja: JÓ voltál vagy ROSSZ voltál. Csak azt mondja: SZERETLEK vagy NEM SZERETLEK. Csak azt mondja: FEKETE vagy FEHÉR.

Amit elveszítünk, az a másik arcának finom rezdülése, amikor mondunk neki valamit, vagy hangjának, melege, amikor azt mondja, hogy szeret. Amit nyerünk, csak az, hogy „elkattinthatunk” – hisz annyi a lehetőség… És a randi után meg sem kell beszélni a következő találkozót. Majd meglátom még. Lehet…

Gyógyhír Magazin