Néhány hónapja, 2016 novemberében tették közzé egy új, herpeszvírusokkal kapcsolatos tanulmány eredményeit a németországi Leibniz Intézet (Leibniz-IZW; Leibniz Institute for Zoo and Wildlife Research) munkatársai; eredményeik először az mBio című tudományos lapban jelentek meg. A kutatás előtt úgy gondolták, hogy a különböző herpeszvírusok szigorúan az adott gazdatestre szabottak, azaz a kórokozók olyannyira alkalmazkodnak hordozójukhoz, hogy más környezetben nem is életképesek. Ezzel szemben most sikerült bebizonyítani, hogy az úgynevezett gamma-herpeszvírusok gyakrabban változtatnak gazdatestet, mint azt korábban vélték. (A herpeszvírusokat három alcsaládba sorolják, ezek az alfa-, a béta- és a gamma-herpeszvírusok. Utóbbiak közé három humán herpeszvírus is tartozik.)

Egy rejtélyes jelenség

A vizsgálat azt követően indult meg, hogy felfedezték: egyes vérszívó denevérek herpeszvírusai rendkívül hasonlítanak olyan kórokozókhoz, amelyeket korábban csak szarvasmarhákban figyeltek meg. Bár ezeknek a Közép- és Dél-Amerikában elterjedt, röpképes emlősöknek – nevükhöz illően – az állati, főként sertés- és szarvasmarhavér a legfontosabb táplálékforrása, a felfedezés nagyon meglepő volt, hiszen a kórokozó nem a táplálékkal terjed. A jelenség megfejtéséhez ezt követően egy széles körű, nemzetközi kutatás kezdődött, amelybe német, USA-beli és mexikói egyetemeket és tudományos intézményeket is bevontak.

A kapcsolódási háló

Virológiai vizsgálatokkal hasonlították össze alaposabban a denevérekben, illetve a háziállatokban élő kórokozók szerkezetét. Hatalmas adatmennyiség feldolgozása után a tudósok végül arra a következtetésre jutottak, hogy a múltban gyakran fajról fajra terjedtek a herpeszvírusok, és ritkábbak voltak azok a változatok, amelyek kimondottan egy adott fajhoz alkalmazkodtak. Az is kiderült, hogy a denevérek különösen gyakran közvetítették a kórokozót más emlősöknek – és nem csupán a vérszívó változatok, vagyis végképp el lehet vetni azt a feltételezést, hogy a vírus a táplálékkal terjedt volna. (Sőt, a vérszívó denevérek egyáltalán nem játszották gyakrabban a vírushordozó szerepét, mint jámborabb természetű társaik.) Mindezt a denevérek néhány sajátsága magyarázza, például hogy szerte a világon elterjedtek, illetve hogy viszonylag nagy távolságot képesek repülve megtenni. A kutatók nem zárják ki, hogy régebben más fajok is átadhatták egymásnak a herpeszvírust.

Mit hoz a jövő?

A kapcsolódási háló alaposabb feltérképezéséhez komoly további kutatások szükségesek. A szakemberek úgy vélik, a kérdést azért érdemes tovább tanulmányozni, mert ha megismerjük a kórokozó evolúciójának természetét, akkor új módszereket találhatunk az emberi herpeszvírus elleni küzdelemhez.

P. B.

Gyógyhír Magazin